Budai harczjáték.

Ólomlábon jár az ellen,

Bús a bajnok élete,

Harczmoraj kell a magyarnak,

Hogy vidúljon érzete,

Igy szól Mátyás, és Budára

Összegyűjti híveit,

Játszi hadban feltünetni

A csatának képeit.

S a borostyán édes álma

Győzni a király előtt,

Sok vitéznek lángszivében

Olthatatlan vágyra nőtt:

S versenytűzre lobbadozva

Gyűlnek a várpiaczon,

Melyre a nap gazdag fénye

Számtalan nézőket von.

Ekkor Mátyás udvarába

Béköszönt cseh Holubár,

Nagy hatalmú a vivásban,

Hir-emelte bajnok már.

Mint egy árbocz úgy magaslik,

Izmos, vállas és kemény,

Néki láncsa, kard, parittya

Legvidámabb élemény.

Gőgje - oly nagy mint alakja -

Dísznyerésnek itt örül

S fityma dölyffel hánykolódva

Jár a bajnokok körül.

“Itt aczélom, küzdni szomjas,

Szembe most a ki vitéz;

Esküszöm! ma porba fürdik,

És az égre háttal néz.”

És Kinizsi, a nagy lejtő

Rátekint és fölrobog,

Vállán párducz és kezében

Mázsás buzogány forog.

Mint védtornya ősi hírnek,

Szótlan áll ki a vezér,

Bár feszülten ég erében

A hadrontó szittya vér.

Már a négyszeg pályatéren

A cseh nagy dárdát ragad.

A vezér is pörget egyet

Melyet el nem birna hat.

Mintha két vasbércz inogna

És hegyettök ülne sas,

Szárny-legyintve dördültökre -

Rémalakjok oly magas.

S im a fekete seregből

Egy szép dalia kivál,

S szél-nevelte karcsu ménen

A sorompón átalszáll;

Ez nem szálas termetére,

De hajlékony és sugár,

S még felette ifjukor leng,

Vassal fedve arcza bár.

Bízd reám e bajt, vezérem!

Ne csevegje a kevély,

Hogy több férfit, küzdni bátort,

Nem talált Kinizsinél.

Hadd erődet szunnyadozva,

Marni míg kel új agyar,

Rábélyegzem én is erre,

Mint ví s érez a magyar.

Igy a bajnok, és Kinizsi

Őt szemlélve kéjre gyúl,

S megzörrentve szörnyü pajzsát

Bizton enged s elvonúl.

Délczeg hőske! - méri a cseh -

Gyönge vagy, hozz társakat!

Tett után szólj! - a magyar mond -

Könnyű a nyíl s még is hat.

Harsog a jel, s Gúthi nádor

Mint biró helyére ül;

Minden ajkon elhal a szó,

Minden élet szembe gyűl.

És körösleg a fövényen

Nyargal most a két vitéz;

Hosszu dárda markaikban,

Mindenik lökésre kész.

Trombiták rivalnak ismét,

Összezúg a versenypár;

Pajzsa széthull a magyarnak,

Ugy rácsattant Holubár.

Nem rendül az, s új erővel

A kevély ellen robog,

S érczbuzgánynyal büszke mellén

Szinte fölcseng, ugy koczog.

Három ízben egybetörnek,

Habzik a cseh vaslován,

Míg körüle csak szökesve

A magyar néz rés után;

S egyet lelve, mint a villám

A habzó ellen feszűl,

S úgy döf rája: hogy lovastúl

Az hanyatt a porba dűl.

Diadalmat ünnepelni

Jönnek most a magyarok,

Őt emelni pajzsaikra

Nyíladoznak száz karok.

Jő Országh is, s kegygyel inti

Szellőztetni sisakát,

Hadd ismerje és becsülje

A király s hon bajnokát.

“Mint elsője szép hazámnak

Első védje is vagyok,

S kétszer élek nagy hirében,

Ha nevem tettel ragyog.”

Ekként szól önérzetében

S fordul a gyűlt nép felé,

És a föltűzött sisakból

Mátyás képe tűn elé.

Meghökkenve érti a cseh

S szégyen-telve lábra kel;

S mily rátartva jött Budára,

Oly leverten illan el.

De örömzaj harsog itten,

S buzgón így az égbe száll:

Éljen Hunyad vére Mátyás,

A vitéz, a nagy király!