Budai idill

Hopp, ugorjunk fürge szánra,

menjünk a hegyekre fel.

Csillog az ezüst barázda,

villog a havas lepel,

friss, fehér hó hull a tájon,

cseng a csengő, s mint egy álom

lép eléd sok ó csuda,

régi várú Ó-Buda.

Rántsd meg a vén csengetyűt,

jó szivet lelsz mindenütt,

orrán régi pápaszemmel

nyit kaput egy tisztes ember,

s nem találja a helyed.

Kérdez és felel, nevet.

Otthonos, nemes szivesség

unszol egyre: „Tessék, tessék.”

Jő a kancsó, forg a tál,

s a fehérlő kályha öblén

a hasábfa dübörögvén

rózsaszínü pára száll.

És a tiszta kis szoba

a barátság temploma.

Minden olyan egyszerű,

oly finom babaszerű.

A szagos, langyos borúból

titkosan dereng a bútor,

s ami kedves, ami szép:

régi óra, régi szék,

régi album, régi naptár,

mely napot rég nem mutat már,

fönn a kályhán szerteszéjjel

findzsa-sor, aranyszegéllyel,

aztán föntebb a befőttek,

ódon, zöld üvegpohár,

s a vén lámpa kedves árnya

imbolyogva szálldogál.

A terítős asztalon

régi könyv, egész halom,

múlt időknek bölcsei,

Kisfaludy, Kölcsey...

Itt a gomb is szent ereklye,

itt a porszem is csuda.

A szobákba, a szivekbe

Biedermeyer stílusa.

Ám a német szó ma ritka,

csak ha nagy a gazda titka,

akkor mondja németül.

Német erkölcs, jó magyarság

hű barát lett itt hamarság,

tiszta frígyben egyesül.

Hisz e sziklás, büszke vén föld

ezredéves bús regét költ.

Régi nóta, régi monda.

Vén basák fürödtek itten.

a kénes, zöld, lanyha vízben,

s látta Mátyást a hegy orma.

Régi emlék újra kel még,

régi fullánk újra szúr,

és a hangzó ős magyar szó

büszke földjén újra úr,

s hálósipka, ősi virtus,

népi szólás, germanizmus,

háziasság, régi kedv,

józan mérték, égi nedv,

gyönge doh-bűz, kis csiriz-szag,

otkolon- és szappan-illat,

csöndbe foly egymásba által,

mint ó parfüm illatával

a konyhába fojtva főlő

káposztának illata.

A jó gazdasszony előjő -

a szíves mosoly maga -

régi módi, síma hajjal,

s kérd, kinál nevetve halkkal,

a kötényén - ó, mi furcsa! -

lóg a pince, kamra kulcsa.

Szétnéz s a konyhába illan -

mert a jó ebéd a fő -

a fánk puffadoz a zsírban,

kácsa, csirke, pulyka fő,

bugyborékol a fazék.

A leánya szótalan,

tudja: hallgatni arany,

arcán ifjuság az ék.

És a vendég, hogyha szól,

lopva, félve válaszol,

a beszéde - hallga, hallga -,

mint zenélő óra hangja.

Az ősz néni - hangja vékony -

ókuláréval köt és fon,

s hogyha bekerül akárki,

kész a lakzi, kártyapárti.

Mindenütt jómód, középszer,

víg pazarlás józan ésszel.

Otthonosság - kedves és szép -

fürge készség, friss egészség:

ez a kincsük őnekik.

És a dalt is szeretik.

Kedvük vídor, lelkük éber

s néha este tétován

zeng föl a kis zongorán

áradozva, sírva Weber.

Félre zord gond, ásitó bú,

a fehér fák közt a hó fú,

fázva zúg a téli kert,

zúzmarás nyomor diderg.

A közelbe s mégis messze,

a folyón túl zajba veszve,

fénybe, ködbe, kéjbe, könnybe,

küzdve, nyögve és hörögve

villámtűzbe kél az est.

Rongyselyembe kárhozottan

hadd vergődjön, sírjon ottan

háborogva, zúgva Pest.