Budapest [1]

Ó, mint imádlak, mint szeretlek

csordult szivem bálványa, Pest;

ha rámfuvall százszínü lelked,

a vér eremben újra pezsg.

Hogy ifju kedvvel felkerültem,

egy más világ zajgott körültem

s sajgó reménnyel, tétován

bolyongtam útjaid során;

díszházaid kő-Bábelében

zendült meg lantomon a húr,

míg fönnröl a lágy, kék azúr

szelídeden simúlt elébem.

Zajnak, tudásnak városa

el nem felejtelek soha!

Vágyódom én mindég utánad:

ha lábunk friss havat tapos,

s zivataros ütembe vágtat

tovább a csörgő villamos;

de lantom egyformán magasztal,

ha langy, fuvalmas, halk tavasszal

aszfaltba nőtt lombok között

járkál selyembe öltözött

sok lányod, asszonyod s amint mén

szines napernyő-árny alatt

számítva, büszkén, hallgatag

hódít, igéz, reánk tekintvén...

Ó Pest, mi sok szép asszonyod -

s szivet szivem mégsem lopott.

Mindegy. Habár ez a sugáros

érzés reménye nem követ,

szeretlek, édes, büszke város,

imádom a porod, köved,

a partot a nagy, zöld Dunával,

a szürke Gellért bércit által,

mely büszkén nyomja fel tovább

horpadt, de gőgös homlokát;

ott búg, süvöltöz a hajósip,

tolongnak a hidak előtt,

izzadnak a járókelők,

az elhagyott nyomor vivódik;

fuldoklik és felsír, az, ez,

de hangjok a zavarba vesz.

Amott a fellegekbe lebben

intőjelül, virágtalan,

méltóságos, sötét tömegben,

kőtrónusán az agg Arany.

Körötte sok korcs, vézna gyermek,

kik - törve - németül csevegnek

fitymálva a hazájukat.

S itt elfog egy bús hangulat:

várom, mikor mozdul ez ősz fej

s ércbuzogányt mikor ragad,

hogy az erőtlen fiakat

lesujtsa mózesi erővel.

Ércorrán másznak a legyek.

Nem mozdul... Én továbbmegyek.

Itt minden ifju s mégis emlék,

itt minden új s máris erő;

e partokon nézhette sergét

Mátyás király, a Bécs-verő,

ott a lépcsőfal, ősi csarnok,

hol a lázas tömeg kavargott,

mit részeggé tett a tavasz.

Bezzeg megváltozott ma az!

Mert bár e hős nép szónokol még,

ma már az ifju is öreg

s nem jár itt más, mint legfölebb

néhány könyvtárőr, béna honvéd,

míg künn a rikkancs-száj szalad

s harsányan orditoz: „A Nap!”

A kávéház mélyébe soknak

kitárul az üres világ.

Az alkusz kínosan nyomorgat

szájában egy virzsiniát;

fenn a plafonon ég a villany,

a borfiú sürögve illan;

a füst, a hő, a lárma nő,

a férfi sok, de több a nő,

ki összejő s mint holmi zsúrnál

ásit, kacag, fitymál, nevet,

mellette jajgat a gyerek,

kezében egy jófajta: Journál

s a nagy tükörbe bágyatag

látszik a füstös forgatag.

Gyorsan fizessünk, itt az alkony,

menjünk hamar, megfojt e hely!

A népes korzó áll a parton

s a lányka mindig érdekel;

halkan susog a sok platánfa,

bódít a hó-akác virága,

az ember ismerőst kutat...

Nézd itten a szökőkutat!

Párkány-szögelletén a kádnak

sok moh-lepett, bús nimfa van

s oroszlánfői untalan

gyöngyös, fehér vizet okádnak,

mig az emelt, magas sikon

blazirtan áll egy vén Triton.

Itt fényes az éj, mint a nappal

s akár az éj, bűnös a nap,

a vérbe lázadozva nyargal

a szenvedély s zajong, kacag.

A csendes utcán nagy titokban

vörössugáru lámpa lobban.

Egy udvaron sípláda szól

s a fél ház vele búg, dalol,

elvész a szó a kába zajban.

Máshol nyekerg a hegedű,

hajlongva kér a félkezű,

és a szemétládára pattan

két sápatag, korán okos

négyéves lányka s - bosztonoz.

Az égi rózsák fenn kinyílnak,

a sárga hold az égre lép

s halkan kigyúl, mint földi csillag,

a sok bioszkóp szerteszét.

És tódul a néző ezerszám,

bőg, csattog a vastorku reklám:

„Szenzáció, szenzáció!

A zárdaszűz, a víziló...”

A cimpilimpi zúg, a smokk vár,

pesztonka, asztaloslegény

les, fészkelődik a helyén.

A „zenekar” munkába fog már

s helyéből mindenkit kitúr

pár raccsoló, pipes ficsúr...

Ó, én szeretlek áhitattal

tornyos, kavargó, büszke Pest!

Ha elpihensz, s fáradva halkal

leszáll a csókos, csöndes est,

édes gyönyörtől fuldokolva

megyek ki a körútra nyomba.

Kék és forró az éjszaka,

halk a hegedűhúr zaja.

Bús lelkem ekkor átölelne

magyar, szerelmes városom,

szivemnek húrján átoson

kevély fajom szilaj keserve...

Bár tőlem olykor, pénz hiján

csak rossz hatost kap a cigány.

De félre tréfa, víg enyelgés,

halkabban édes ifjuság!

Így látja Pestet a szerencsés,

de jöjjenek csak a tusák

és törjenek meg búsan, őszen

térjek meg erre s itt időzzem,

nem ismerem meg e helyet

s árnyat találok fény helyett -

lehet; de Pest, szép ideálom,

bár megtör is majd aggkorom,

te majd felismersz akkoron

s engem megejt a régi álom.

Itthagytam lelkem, pénzemet:

elég ok, hogy szeresselek.