Budapesti ősz

Sötét aszfalt. Őszi regg ólmos árja

Az aprókockás térre leszakad;

Hajnal fakul az esős éjszakára,

Már látom a komor, nagy tűzfalat.

Ködtől kopottan, ablakomra szállva,

Két esett veréb álmosan fecseg,

Lelkem kiréved a foszló homályba,

- Maradjatok itt, szürke verebek!

Valamikor a pitymallat sugárát

Ujjongva lestem iratos mezőn,

Hűs szél borzolta nagy kalászok árját,

A nap mosolygott és rá repesőn

Mennybéli kórus zendíté imáját

S a rét, az ég száz színben reszketett.

Most? Búsan zizegnek a villanylámpák,

- Maradjatok itt, szürke verebek!

Mintha minden gyász, amit általéltem,

Csöndes titokban fojtogatna most,

Mintha a ködök e magányos téren,

Lelkembe hamvaznák a bánatot,

Mely kihalt utcák során tovalézeng,

Mely szitáló közönnyel csepereg,

Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg,

- Maradjatok itt, szürke verebek!

Rekedt a hangom. Nincs pacsirtadal már,

Csak álmodom mezőkről, éjszaka.

És fényt lopok kihamvadt alkonyatnál,

Oh én vagyok a szürkeség maga!

Olyan, miként ti. Villamos rohan már,

Fölbúg, sikongat! Lelkem átremeg,

A nagy kórusból csak e hang maradt már,

- Ti is elszálltok, szürke verebek!