BUKJ FÖL AZ ÁRBÓL

Ijessz meg engem, Istenem,

szükségem van a haragodra.

Bukj föl az árból hirtelen,

ne rántson el a semmi sodra.

Én, akit föltaszít a ló,

s a porból éppen hogy kilátszom,

nem ember szívébe való

nagy kínok késeivel játszom.

Gyulékony vagyok, s mint a nap,

oly lángot lobbantottam - vedd el!

Ordíts reám, hogy nem szabad!

Csapj a kezemre menyköveddel.

És verje bosszúd, vagy kegyed

belém: a bűntelenség vétek!

Hisz hogy ily ártatlan legyek,

az a pokolnál jobban éget.

Vad, habzó nyálú tengerek

falatjaként forgok, ha fekszem,

s egyedül. Már mindent merek,

de nincs értelme semminek sem.

Meghalni lélekzetemet

fojtom vissza, ha nem versz bottal

és úgy nézek farkasszemet,

emberarcú, a hiányoddal!