BŰNBOCSÁNAT.

Álmatlan éjben az ágy vánkosán,

Zarándok-úton s a templom kövén:

Oh, mennyi köny hull széjjel titkosan,

A fájdalom forrásiból jövén!

Midőn felkél a vádló síri árny,

Melyet sok év és hallgatás temet,

Fedett arccal sohajt a bünhödő:

Isten bocsásd, bocsásd meg vétkemet!

- Én bűnös kéjt vadásztam, - tudva bár

Azt a sivár átkot, mely rajta van; -

Lábbal tapodtam hűséget, frigyet;

Eszeveszett valék és fajtalan;

A drága nő szivét meggyilkolám,

Szétszórtam édes, szép családomat!

Hah mily örvény...! menten alábukom,

Ha kezed, oh Isten, nem támogat!

- Szerettem a cselt, álnok útakat,

Hamis keresményt és ragadományt;

S barlangomban abból rég semmi sincs,

Mi ott orzó kezem halomra hányt.

E kéz... e kéz! vérfoltokkal tele...

Pedig folyvást őrült hévvel mosám!

És dugnom kell... s tünődnöm szüntelen,

Isten haragján, - hóhér pallosán.

- Te ültetél tanácsba engemet,

Igaz biró s igazság istene!

Rám bíztad az itélet mérlegét,

De az kezemben félre billene...

Bűnöst feloldtam, nem az igazat,

Megronta: kegy, hiúság, önhaszon...

Oh, megindúl-e most jobban az ég,

Mint egykor én, - a könyűn, panaszon?!

- Megvetve, oh Isten, törvényedet:

Kicsúfolám hatalmad, létedet!

Igaz vagy s rettentő, midőn magad

A tagadóval megösmérteted!

Ki lázadón reád fegyvert fogék:

Saját szivembe mélyedt fegyverem...

A mélységből kiáltok: könyörülj!

Im bünbánatban mellemet verem...

Az arc porban hever s a köny ömöl,

A hű vezeklő bűnét látja csak...

S hogy Istenhez fordúl bocsánatért:

Szétválni kezd lelkében szín, salak.

S ha a sziv meglágyult, mint a viasz,

Uj ember lenni a bűnös ha kész.

Felé hajlik az égi irgalom:

Bizzál fiam, bűnöd bocsátva lész!

S te? furdalást nem ösmersz... s üdved az,

Hogy ácsorogsz fényes ajtók körűl;

Hivalgón hordod a Kain-jegyet,

Mit jobbulás rólad le nem törűl:

Tetted leend majd ellened tanú,

S tűz, mit fejedre sok nap gyüjtöget...

Neked, áruló! nem bocsátja meg,

Ne is bocsássa Isten, bűnödet!