CALIBÁN A FESTETŐ

Mint urat és szolgát egyiránt beköp a csunya légyfi,

Úgy te határ nélkül fösteted emberidet.

Engem is, oh gyávát! le tudál festetni, s azóta

Képem, a kárhozatos máz, hazajárva ijeszt.

Festettél, most majd én foglak festeni: ülj meg.

Érdemet is tettél, s a munka kölcsön esik.

Itt szemed, itt orrod, füleid, két barna vitorlák.

Itt szád, mint barlang tátogat, és tüzet ád,

S gyomrodban forr a rágalmak mérge; de ím itt

Szarvad is, ördög vagy Turkai; én szaladok.