Candida

Lányka! Lányka eloroztad

Érted érző szívemet,

Lányka, lányka elragadtad

Egyedüli üdvömet.

Benned éle csak reményem

Éltető szövétneke,

És szemedben a menyeknek

Égsugáru képzete.

Égszemedbe leltem üdvöm

Égszemedbe kínomat,

Veszve mindez és ezekkel

Egy-egy éltem elszakadt.

Ő adá mit orza aztán,

Tőle birtam éltemet,

Elhagyott a nap, füszál, én

Vesztve benne létemet.

Hunyj nagy ég el és szakadj le.

Hunyt napod s a dőre kincs.

Mért virúl a nyár koránya,

Szép virága néki nincs.

Gyászba hajh, te szép világ ha

Minden ott a sír ölén,

S veszve véle a dicsővel,

Mit kivűle bírtam én.

Sírba hát a sírba véle,

Hol reményem elveszett.

Mind enyésszen éltem, üdvöm

S fényljen ő - ki megvetett.

Imám szivembe két

Oltárra áldozám,

Szerelmem ége itt,

Amott dicső hazám.

Ezeknek adtam én

Utam virágjait,

Ezeknek érzetim

Tüz adta vágyait.

Jövőmbe csillagom

Hazám egében állt,

Viharba partokat

Szívem tüzén talált.

Leorzva most a hon,

Le véle képzetem,

Törött reményemet

A sírokon lelem.

Fiadnak életet

Adál te szent hazám,

Ez éltet oly dicső

Sirodra áldozám.

Leányka! édenem

Szemedbe lestem én,

Odadni üdvömet

Tenéked, égi kény.

Leányka, elhagyál

De menyt adál nekem,

Mi dőre áldozat

Ezért bus életem.

Álmodtam egykoron dicső

S mi égi álmokat,

Mivel sugárzva akkoron

Mosolygni láttalak.

Felébredék - s hogy esdtem én

Ez álmot, újra haj! -

Szivembe bú keserv nem ült,

Se vészt hozó sohaj.

Az álom újra üdvöket

Menyet hozott nekem.

Öröknek esdtem álmomat

Öröknek édenem.

Virágjaim hajad között

Virulni láttam én,

S magas sugárba csillagom;

Szivem dicső egén.

De elrepült, s orozva áll

E szűnek üdve már,

Keblem, keserve tengerén

Reményt sosem talál.

Virágjaim hajába még,

De hajh, menyasszonyom

Csak egyedűl a bús, setét

Sírokba láthatom.

S az álmot újra esdem,

Hogy az örök legyen,

S nyugalmat ott találjak én

A bús enyészeten.