Cézár halála

Meghalt a Cézár. Kongva-bongva búgott

Nagy Róma tornyain a gyászharang,

De a szorult bús szívek mégsem érték

A ceremóniás és zagyva zajt.

Gyászolt az udvar, ámde a szegény plebs

Az őszfejű zsarnokért mégse sírt.

S amíg örült a nép, őt eltemették

Az ősi spanyol etikett szerint.

Meghalt a Cézár. A nagy kripta-ajtó

Zörögve zárta el hűlt tetemét

És lelke fölsuhant a kék magasba,

Ahol a mennybolt gyémántfényben ég.

Két szolga tárta föl aranykapuját,

De szíve vert remegve és vadul

És arca elsápadt, hogy föltekintett -

A trónon ült a mennydörgő Hadúr.

Hadúr fehér szakállát símogatta,

Szólt nyájasan: - Jőjj csak fiam közel,

Adj számot a sáfárkodásaidról!

Téged küldöttelek népemhez el...

Adtál-e balzsamírt égő sebére,

Mikor jogért emelt kevély szavat?

Viselted-e gondját ama hazának,

Mely megtörik, de akkor is szabad?

Beszélj, fiam! Vaj' röpköd-e honodban

Az égre vijjongó kevély turul?

Szerettek-é az árvák és szegények,

Míg tégedet ismertek ott urul?

Kezedben, mondd, igaz volt-e a mérték,

Segítettél-e Róma nagy sebén? -

Tisztelted-e a rómait, beszélj csak,

Mert - tudd meg - ez a büszke nép enyém!

Nem szívtad-e ki a vérét, velőjét,

Mikor remegve haladásra tört?

Álnok mosollyal, kétszínű kacajjal

Nem enkezed emelte rá a tőrt?

Hogy kért a római nép milliomja

S egy szent imádság sírt az ajkakon,

Nem mondtad-e önhitt, üres beszéddel:

„Dőlj porba Róma, mert én akarom"?

Beszélj, fiam! A héroszok hazáját,

A büszke Rómát megbecsülted-e?

Mi volt előtted szentebb: a lakáj-nép

Vagy a nagy millióknak élete?

Hizlaltad-e a gyávák légióját,

Megbüntetted-e a tányérnyalót,

Szeretted-e a büszkét, a nemest, jót

És nemcsak azt, ki gyáván meghajolt?

Nem állt-e így előtted Róma egykor,

Ki büszke arccal kérte a jogát?

Hallgattad-e fájó panaszszavuk, te

Cézár valál, vagy aljas porkoláb?

Törtél-e nemzetemnek életére,

Féltél-e, hogyha rácsapott veszély?

Nagy népbíró úr, nemzetek vezére,

Mi jót tettél, míg úr valál? Beszélj!

Várt, várt Hadúr, de Cézár szótalan volt,

Remegve összekulcsolá kezét,

Fehér színű ajkán ijedt zavarban

Félelmesen vonaglott a beszéd.

Hadúr dühödten toppantott a lépcsőn

S csak a szemével mondá meg neki,

Hogy hallgatása szótalan ítélet

S ne védekezzék - úgyis ismeri.

S villámhajító ujjával sötéten

Kimutatott a csarnokok felé,

Hol rőt bíborban állt a tűzkemence,

Amely az elkárhozott lelkeké;

S teremrázó léptekkel elhagyá őt...

S magába' volt a cézárok fia.

Ő is körültekintett, majd elindult -

És véget ért az audiencia...