Cézártól - Lázárig

Az én verseim, amikor születnek:

Bíborban születnek.

Fejedelemnek öltözteti őket

Teremtő hite a boldog szülőnek.

Koronát illeszt mindnek homlokára,

Születésnapján egyikük sem árva.

Alakjuk, arcuk imperátori,

S én szinte-szinte elkiáltanám:

Lelkek: vigyázz! glédába állani!

Ó születésnap, első ragyogás!...

Másnap a kedves gyermek már be más!

Fakul a bíbor, kopik az arany,

A büszke termet sem hibátalan.

A márványarcon szeplő ütközik -

Nyomán szemembe égő könny szökik.

S aztán, - ha tűntek hetek, hónapok:

Meglátok egy roskatag alakot,

Lázár az, vállán koldustarisznyával.

Lelkem bozótján tünedezik által.

S ahogy közelg a ráncosarcú vén

Kopogó koldusbotjával felém,

Hátrálnék előle reszketegen,

Tagadnám: ez nem az én gyermekem!

De hasztalan, - közelg, s csontomba ás

Ez a velőkig fájó látomás.

Nekem koldus. - De szeme-tükrén másnak,

Ki tudja, hátha megmaradt királynak?...

Ó lélek, édes, drága rokon-lélek,

Akárki légy is, szánj meg engem, kérlek.

Egy bíborfoszlányt, hogyha látsz még rajta,

Ha nem halotti-fakó még az ajka,

Ha vet még egy csillámot koronája:

Ó szólj! megváltó szód Isten megáldja.

Lázáromat, míg inai remegnek,

Szépítsd, szilárdítsd vissza a szememnek.

S ha meghalt volna: csodatévő kart tárj,

Rettentő hangon a sírba kiáltsd be:

Lázár, Lázár, emelkedj fel és járj!