Charon

Napbarnította csolnakos apó.

Megfáradt arcát béke-lobogó:

Hófehér szakáll lobogja körül.

Nem igen búsul s nem igen örül.

Barátságban él éggel és tengerrel,

Változó széllel, ingatag emberrel.

Amint evez, a mozdulatában

Nincs semmi komor, halálos erő,

Szelíd ívben lendül előre, hátra,

S gyémánt esőt perget ezüst hullámra

A holdvilágban a két evező.

És mégis, ahogy szemben ülök véle

S hosszan nézem, oly különös a képe.

Tán az teszi, hogy egyedül vagyunk,

És mindíg beljebb, beljebb haladunk.

A rév-lámpákra finom pára száll,

Már összefolyik élet és halál.

Túl egy más part, - ködös körvonalak,

S itt velem ez a misztikus alak...

Merre haladunk, hol kötünk ki hát?

Vajjon nem feledték el számba tenni

Az obulust, a holtak rév-díját?