„Cherchez la femme”

Keressétek a nőt.

Keressétek, igen,

De ne csak ott, ahol eddigelé:

Szerelmi lázban, apró intrikákban,

S ne állítsátok minden rossz mögé,

Eltévedt, kisiklott, korommáégett,

Tört életek mögé.

Mindez igaz. Ő ott van mindenütt.

Kígyózó karját királyokra fonja

S országperzselő láng csap ki szeméből,

Ha nem tűzhely a gondja.

Igaz: ő a nagyban a kicsinyesség

S mégis méltó reá,

Hogy a nagyban mint nagyot megkeressék.

Keressétek tehát.

De ne csak ott, ahol eddigelé.

Ne nézzetek csak a tűzhely mögé.

Ne is csupán sötét sikátorokba,

Ne is csupán szürke hivatalokba,

Hol társatok és ellenfeletek,

S kiragadja - nem önnön hibájából -

Kezetekből a napi kenyeret.

Keressétek tovább...

Mert ott van ő a vágyban és a vérben,

De minden magasban és minden mélyben,

Kőcsipkét ver a kora gótikában,

Szárnyal a Beethoveni muzsikában

És gyökeret ver minden költeményben.

A költeményben...

Hiszitek-e ti,

Hogy a versnek is vannak szülei?

Mint a gyermeknek apja-anyja van.

Csak itt, e különös tündérvilágban

A természet rendje fordítva van.

Itt az ihlető asszony az apa,

Ki elhullat egy kis virágmagot

S az megfogan...

A költő aztán világra szüli

A gyermeket.

Ti ott, künn, a rendes embervilágban

Ugye az apát is tisztelitek?

Gyermekét nevéről nevezitek.

Látjátok, e furcsa tündérvilágban

A nőnek ismeretlen a neve.

Az alkotónak és az alkotásnak

Ő láthatatlan, szerény háttere.

Ó, sokszor fájt e visszásság nekem:

A virágmag-hintő drága kezet

Hogy mindeneknek fel nem fedhetem,

S hogy versemet Isten után

Kinek köszönhetem.

Tiszteljétek tehát,

Az „alkotó” nagy Inspirátorát,

A virágpor-hintő titkos kezet,

Aki vezet

Új világokon át.

S keressétek a nőt

A magasságban és a mélyben,

Árnyékban, zivatarban, napsütésben

És minden költeményben

Tovább...