Cigány a siralomházban

Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,

ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas

fényes, páncélos, ízelt bogarat.

Úgy született később az ajkamon, mint

a trombitahang, mint a trombitahang

katonák szomjas, cserepes ajkain.

De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön

mint beesett szemek gödreiben

remegve fölcsillan a könny.

Nem magamért sírok én: testvérem van millió

és a legtöbb oly szegény, oly szegény,

még álmából sem ismeri ami jó.

Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa

és örül ha egy nagy skatulyás házban

jut neki egy városi zord kis skatulya.

És örül hogy - ha nem bírja már s minden összetört -

átléphet az udvari erkély rácsán

s magához rántja jó anyja, a föld.

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál

mint cigány a siralomházban.

Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár!

Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?

Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull

s nem kérdi, mire jó?