CII. ZSOLTÁR

Hallgasd meg, Uram, kérésem,

Tekéntsd meg esedezésem,

Beszédem jusson hozzád,

Ne röjtsd el tőlem orcád,

Hajtsd énhozzám te füledet,

Enyhítsd meg nagy ínségemet,

Midőn kiáltok, Úr Isten,

Siess, hallgass meg kegyessen.

Mert napjai életemnek

Olly hirtelen elkelének,

Mint az füst és az pára,

És mint az tűzhely pora,

Minden csontom úgy elszáradt,

Szívem, mint az fű, elhervadt,

Úgyhogy az én ételemet

Elfelejtem kenyeremet.

Bőröm csontaimhoz ragadt,

Keserves siralmom miatt

Ez iszonyú ínségben,

Ollyatén löttem szintén,

Mint pellikán az pusztában,

Siralmas kiáltásimban

Ollyá löttem, mint az bagoly,

Ki az kietlenben huhol.

Ollyan vagyok minduntalan,

Mint veréb az eszterhában,

Azmely egyedül maradt.

Ellenség reám támadt,

Gyaláznak engem naponkint,

És kik bosszontnak óránkint,

Ha kinek veszélt kívánnak,

Énrólam példát formálnak.

Porhamu nékem kenyerem,

Mellyet étel gyanánt észem,

Italom könyveimmel

Elegyíttem, mint vízzel

Az te nagy haragod miatt,

Kinek tüze úgy föllobbadt,

Hogy engemet fölemelél

És ismét az földhöz ütél.

Az én időm im elmúlék,

Mint az árnyék, elenyészék,

Minden testem elasza,

Mint az lekaszált széna,

Azmelly meg nem élled többé.

De te megmaradsz örökké,

És az te emlékezeted

Mindörökké megtart hired.

Azért kelj föl, óh, Úr Isten,

Haragod ne gerjedezzen!

Sion városát szánd meg,

És néki kegyelmezz meg,

Mert már im az idő eljött,

És azmelly már sokat késött,

Jelen vagyon az az óra,

Hogy dolga fordóljon jóra.

Hogy az te szolgáid végre

Öszvegyűlvén ez szent helyre,

Elpusztult kő rakásit

Kedveljék épülésit,

És osztán az pogán népek,

Uram, nevedet rettegjék,

Ez földön minden királyok

Megvallják, hogy te vagy urok.

Mert az Úr jól megépéjté

Az Siont megékeséjté,

És dicsőségét itten

Megmutatá ismétlen,

Az nyomorultak panasszát,

Meghallgatá nagy siralmát,

Kéréseket meg nem veté,

Sőt kegyelmessen tekinté.

Ezt ember híven fölírja,

Hogy megmaradjon mindenha,

Legyen emlékezete

Nemzetségről nemzetre,

Hogy az jövendő nemzetek,

Kik még ez földre születnek,

Az mennybéli Istent áldják,

Ez dologért magasztalják.

Hogy alánéz onnanfellyől

Az ő magas szenthelyéből,

Az mennyből alánézél,

Ez földre letekintél,

Hogy meghallja kéréseket,

Az foglyoknak ínségeket,

És azokat ő megtartsa,

Kiket ítéltek halálra.

Hogy szent neve az Istennek

Az Sionban dicsértessék,

És az Jeruzsálembe

Áldassék dicsősége,

Midőn az népek seregben

Öszvegyűlnek ez szent helyben,

Az királyok is itt lesznek

És szolgálnak az Istennek.

Leveré az én erőmet

Ez útban, és életemet

Megrövidíté, és én

Így szólék keservessen:

Ne hagyj elvesznem, Úr Isten,

Életemnek közepiben,

Mert mindörökké megvadnak

Esztendeid el nem fogynak.

Ez földet te teremtetted,

És ekképpen helyheztetted,

Csak te kezed munkája

Az Égnek alkotványa.

De ezek mind elveszendők,

Uram, te megmaradsz, de ők,

Mint az ruha, mind elkopnak,

Szépségekben meg nem állnak:

És midőn, Uram, akarod,

Őköt úgy elváltoztatod,

Mint az elviselt ruhát,

Azmelly tétúl megszakadt.

Te vagy, azki régen valál,

Voltod változás nélkül áll,

Te esztendeidnek vége

Nem lészen soha örökké.

Azért az te szolgáidnak

Fiai megszaporodnak,

És megmaradnak végig,

Azaz örök időkig,

Az néked szolgáló hívek

És egész ő nemzetségek

Megállnak és megmaradnak,

És örökké el nem fogynak.