Circumdederunt me...

Valahol itt van köztünk a pokol,

kénköves lángjai itt lobognak

magosan és láthatatlanúl.

S olyan gyanútlan, olyan kék az ég!

Én magamról nem is beszélek.

Hiszen, hiszen tudom régóta már,

hogy patakzó, nyílt sebe vagyok

a szívenszúrt, a nyomorult világnak.

Jaj, hol van a tündérkirálynő,

hol van dióbarna két szeme,

mely után hadonászva futottam

ólomnehéz, esztelen kábulatban?

És hol vannak a nyugodt, szép napok?

Hol van a végtelen-nagy síma tó,

melynek tükrébe bámulhatnánk,

mint bölcs és nyugalmas hindú papok?

Csak a viharzó szomorúság maradt.

Holt férget hiába csókol március,

engem is hiába glóriáz a nap

s ma már ajkam is hiába csókolják.

Valahol itt van közel a pokol,

lángjai lobognak láthatatlanul.

És fel-felsírnak a kemény kövek

imbolygó, nesztelen lábam alatt.