CS. et F.

Vagyok-é én? vagy nem? azt csak nem kérdhetem:

Mert azzal magamat magam kinevetem.

De hogy hol? s mi vagyok? és mimódon élek?

Mi ez itt, s mi vólt az, amiről eszmélek?

Csak álom vólt-é az? vagy pedig ez álom?

Különös! magamat hogy fel nem találom!

Semmi lettem? Óh, ez nem semmivé levés!

Álomnak sok, sőt tán az álmom vólt kevés.

Mi nagy dicsősség ez, mely ragyog felettem?

Melynek, úgy tetszik, hogy egy fényszála lettem,

Mert középpontjára érzem, hogy siettet

A fő esméretre vonszó szent szeretet.

Tán ez az élet az, melyet míg álmodtam,

Ott a porban, legfőbb kérdésnek tartottam?

Hát ennek vólt olyan nehéz a fejtése?

Isten! mely homályos a lélek nézése,

Míg ama setétség völgyén raboskodik

S a test kóldusbotja után vakoskodik.

Imé felhánytam az új és vén könyveket,

Megkértem a világ imádta bölcseket,

S ha visszaeszmélek, hogy ki-ki mit mondott:

Egyik nevetséget, a másik bolondot,

Szegények! nem csuda. Sőt hogy is lehetne,

Hogy a vak a napról tisztán itélhetne?

Érzi, hogy melegít, de azt nem gyanítja,

Hogy az még őtet is megvilágosítja.

Neki azt hinni kell, s ha képtelenség is

Előtte, mindegy, mert ragyog a nap mégis.

Vóltam hát! Vagyok is! Érzek is, hanem ez

Elevenebb annál, amint a test érez.

Vagyok! De mi leszek? itt fényt s dicsőséget

Látok; amott távol homályt s setétséget.

Egy édes vonszódás ehez ragaszkodtat,

Amattól egy tiszta érzés iszonyodtat.

Óh, vajjon mi róllam az egek végzése?

Bezzeg még ez ám a kérdések kérdése.

De ihol egy hozzám vonszódó fényt látok,

A szent fények közt is vagynak tán barátok?

Se boldog, aki aggodalmait szegény

Testével a porban hagyá.

Sírcímed alján hadd heverjen? óh Vitéz

Barátom, a világi gond.

Ne félj! Csupán az eltökélve kárt tevők

S a jóra érzéketlenek

Szenvednek itt örökre tartó kínokat.

Ama setét ködoszlopok

Zárják el őket e dicső világi fény

Megszentelő súgáritól:

De a nemes lelkek, habár képzéseik

(Mint olykor-olykor a miénk)

Hibások és idétlenek lehettek is,

Itt érik el nyúgalmakat.

Jövel tehát a gyáva test ezer hagymázitól

És rabbilincsétől szabad

Lelkünk repüljön a világos esmeret

Szárnyán egész az Istenig!

Dicső barátom! már te ez új világ

Titkába fennyen jársz; de az én gyerek

Lelkem pehellyét még ama föld

Lanyha szerelme magáho’ szívja.

Engedj csak egyszer visszatekintenem,

Hadd nézzem, egy-két régi barátaim

És jó hazám mint tisztelik meg

Hólta után az igaz poétát.

Hozzánk ragyognak (bármi szemérmesen

Titkoljad) áldott orvosom! a csupán

Hasznot leső nép közt szokatlan

Tetteid. - Égre lobog fel a te

Jótéteményed lángja is, orvosi

Szerrel segitőm. - Árva szülötteim

Jó atyja! szíved érdemének

Tiszteletet tesz az égi tábor.

Mind! Mind! barátim! mind köszönöm nevem

Díszére célzó fáradozástokat!

Fénytársam! óh, máris haladják

Ennyi sok áldozatok reményem.

Nézd! síromat nézd! most koszorúzza fel

Egy hív barátném - Oszlop! Akármi légy

Bernárd hegyén a Nagy Vitéznek:

Nyert koszorúm gyönyörűbb tenállad.

Érzettem én is, amit oly elmerülve érzel.

Gyerekkorunk csecséit. Megért időnkbe szint illy

Örömmel emlegettük. - Óh, mint örültem én is,

Mikor egy nemes barátom poromra tiszteletből

Leülteté az akászt. - De mit ér neked, Vitézem,

Egy gyenge rozmaringszál? Szentségtörő kezeknek

Zsákmánnya lesz az úgyis. - Szebb egy virágos akász.

Tovább is él ez annál.

Nékem télbe is egy zöld koszorú fedi

Békés homlokomat, bár ha letépi is

A rablásra szokott nép,

Mást függeszt oda kedvesem.

Mert a cél csak az, ott hogy koszorú legyen.

Ákászod se soká tarta, barátom, az

Nincs már: a barom ember

Kártékony keze törte le.

A természet ugyan vátig erőlködött

Sarjadztatni letört címedet; azt viszont

Bosszújára barátod

Védjének, lepocsíkolák.

Örök valóság! engedelem legyen

Szent tisztaságú fényed elött nekem,

Hogy égi díszem ellenére

Részt veszek a nyomorúlt világi

Történetekben. - Szent seregek! kiket

A nagy dicsősség elragadott, örök

Esméretünk felséges útján

Ily alacson lebocsátkozásért

Ne feddjetek meg. - Még csecsemőkori

Lélek barátom! mennyei célra nyílt

Pályádat egy kevés időre

Hogy zavarásba hozom, bocsáss meg.

Jövel, tekintsünk vissza, ez otthagyott

Kis bolyra. - Nézd, mint gyötri magát amaz:

Rakásra mit gyüjthetne. Másik

Mint akar a tetejekre mászni

Gyengélkedő testvéreinek. Miként

Rugdossa széjjel némelyik a rakást.

Amaz hogy ás-vés. - Nézd, az álnok

Mint temeté el örökre társát.

Hogy e dicsőült élet eránt kevés

Itélletek van, csak hihető; hanem

Hogy a kigyomláló halál is

Számba se jőhet előttök, a’ már

Megfoghatatlan. Nézd! Amaz életét

Dühös kezekkel vette amannak el;

S már gőzölő testét megette:

Mert fejedelmei rákapatták.

A víz fejülről árad alább. - Amott

A győzödelmes, hűlt tetemét megölt

Társának a vadakra bízta:

Mert fene tigrisek a vezéri.

Emitt! hervadt testet alázatos

Képpel letették atyjaihoz. Behányt

Sírjára pompás jelt faragtak:

Úgy, de mit ér? szabadon bocsájtják

Reá az erkölcs mocskait. Ott, ahol

Szentségtörőktől díszteleníttetik

A halva fekvők nyúgodalma:

Nem csuda ám, ha pocsék az élő.

Hagyd el, barátom! Jó, hogy azokra nincs

A lelki rend is bízva: bizonnyal úgy

Barmoknak és kedves lovoknak

Lelke is itt legelészne köztünk.

De nem mosolygasz? ott ama híveik

Sírjára gonddal nyári virágtövet

Ültetgető jámbor seregre.

Ott, hol az ész nemes érezéssel

S szent borzadással tiszteli a derék

Lelkek leroskadt házait, és szelíd

Elmélkedésre serken a szív:

Mennyei tán az igazgatás ott?

Boldog halandók, kiknek az ég kegyes

És bölcs vezért ad.

Boldogok ám.

Jövel!

A megdicsőültek világa

Már nemesebb figyelemre szóllít.