CSÓKOL A HALÁL

Ittam a barátság hűs borából!

csókoltam, űztem annyi nőt...

Kik egykor a szívemhez találtak,

ki tudja: merre vannak ők?

Életem hosszú, rengő útján,

mint mérföldkövek, állnak ott.

Senkit se tudok megsiratni,

ki fiatalnak láthatott.

Most ballagok bús-egymagamba

az öreg, méla tél felé,

mint ahogy egykor bús kezeim

rohantak egy asszony elé.

Kezeim, melyek ápolnak ma,

sohsem érezték bús erőm;

és gyermekszem nem néz rám forrón,

bizakodással s incselkedőn.

Száz vad viharrá vált szívemben:

mi másnak szép, mi másnak jó;

száz kőedénybe hullott mindaz,

mi kristálykorsókba való.

Hogy visszanézek: sírni tudnék.,

hogy életem így szerteszállt

s hogy igazán nem csókolhatok

már senkit sem, csak a halált.