CSABA ÚJ NÉPE

A Bakonyoknak Bakonyában

Fájdalmas fél-századon át

Rontás-álomban, szertevetve

Aludtak a jó katonák.

Lehelnek kürtje nem búgott föl,

Az Égen sem voltak jelek,

Király sem küldött véres kardot,

Aludt váróan a sereg.

Álmuk fölött új vitéz-élet

Igért és rajzolt fény-kaput

S üzent nekünk Csaba népéről

A villámló és nagy Tejút.

Álomban se tudtunk egymásról

S még álmunk sem adott hitet,

Mersze nem volt csatározásra

S tábort-ütésre senkinek.

De ütött mégis a mi óránk,

Kuckójában kiki riadt

S vállalt magyar bajnoki sorsot

Egy őrülten szép hit miatt.

Nem jöttünk égi Hadak-Útján,

Sorsunk vad ösvény, Föld s a por,

De, ím, egy új Csaba-legenda

Lelkünkben lázasan dalol.

Egy riadó zúgott emitt föl,

Amott egy izzó gondolat

S kihúzta kardját hüvelyéből

Ezer ébredt eszme-lovag.

És egymásfelé már csörtettünk,

Mint rég eljegyzett cimborák,

Festő képét, poéta versét:

Fölkináltuk egymás borát.

Bekalandoztuk a világot

S mosolygott ránk a szabad Ég

S esküdöztünk, hogy szent masszával

Be lesz töltve a szakadék.

Hunnia sivár szakadéka,

Ez a mindennél szomorubb:

Itt lesz, esküdtünk, vén úrfiknak

S alj-aggoknak termő toruk.

Megtaláltuk az őseinket:

Mennyi bús homloku magyar,

Kinek azért kellett pusztulni,

Mert újat, emberit akar.

Megnyíltak lángolón előttünk

A Bólyai- s Csere-sirok

S hozzánk szegődtek szép sorjában

Az árnyas, magyar mártirok.

S minden halott, ki élt magyarnak,

Javitónak is valaha,

A mi seregünk légi szárnyán

A magyar Isten lovaga.

És mi mind, Csabának új népe,

Egymásra-lelten esküszünk,

Hogy a Bakonyok Bakonyából

Minden rest álom messze tünt.

Itt már csak igazságtevés jön,

Mert a bűnösök már nagyok:

Adjon a Sors belénk oly bosszút,

Amilyent Csabának hagyott.