Csak állunk dideregve

Nem lesz mennydörgés,

trombitaszó és kürtölő angyal

s nem adják tudtul az órát

intő, lobogó égi jelek.

Drága reggeli napon

ölelünk, virágzó bokrok között.

Kéjben izzanak a fiatal

testek a harmatos füveken

és csöndesen bólogató

fák alatt járunk párosan,

lihegőn s az eljövendőnek

sejtelme sem úszik

az illatos szélben.

S egyszerre megpattan az

aranykék bolt és zajtalanul

hasad tovább és rongyokra

szakadva hull le

nyugaton, keleten.

Éppen a megfontolt, kitervelt

nyugalomban lesz valami

vérfagyasztó, amint

csobbanás nélkül folyik

az ismeretlen messzeségek

szuroksötét lelke, az első

hasadástól nőttön nő,

terjed hangtalanul

az elült szelek és megmeredt

fák fölött és sötét

lesz és hideg.

Sötét és hideg.

S mi rémült szégyenletünkben

magunkra kötöznők

a fügefák levelét,

de moccanni sem merünk.

Csak állunk dideregve

meztelenül

az iszonyú csendben.