Csak egy délután

Csak egy délután nem voltál velem.

Te Szépség!

Te Jóság!

Művészetem!

S én visszahulltam szakadékaimba.

Minden szép álmom, amit építettél,

Magábaroskadt zordan, hirtelen.

Csak egy délután nem voltál velem.

Csak egy délután hagyott cserben

a képed –

S én megrúgtam az uccaszéli koldust,

megátkoztam a tavaszi napot

és száműzöttként, akit dühe éget,

sírva dőltem a nagy bánat-avarra.

Csak egy délután maradtam magamra.

Holtkomor kertben

homlokom vertem,

lihegve, habzón téptem a ruhámat,

míg néztem kábán, dúltan, véresen.

Csak egy délután nem fogtad kezem.

...Azután újra mindent bánva,

lettem kékszemű kisgyerek,

ki nádtáltoson Óperenciát jár,

s vonatot játszva sistereg,

ki csöndes, szelíd, sírós alkonyatkor

fáradt hegedűn álmot hegedül...

– Olyan bolond és olyan árva lettem,

pedig csak egyszer hagytál egyedül!