Csak el, csak el!

Csak el, csak el az emberek köréből,

Ki a szabadba - búcsunkat ne lássa

Hideg kiváncsiság - hisz életünkből

Úgyis legtöbb fogy vesztegetve másra!

E néhány percet éljük hát magunknak,

S az őszi est velünk mosolyg, velünk sír -

Az emberek más baján csak mulatnak,

Megérteni csakis rokonérzés bír.

Nézd lány, mi tiszta, nézd, mi csendes az est,

Mint hogyha a nyár végbucsúkat intne,

Aztán hideg lesz, ily múló varázst fest

Ez a búcsú is, lányka, életemre.

Ládd, hogy csillámlik a deres mezőség

S itt-ott feledve még egy kis virág áll,

Ha látod, hogy mosolygok mostan is még,

Az ragyogó dér, az csak ily virágszál.

Ellebben, s megmarad az árva élet,

Óh jaj, miért ismertem nála jobbat!

Ez megkettőzteté a veszteséget, -

Szerelmes lelked ígéret-országát.

Nézd, hogy megcsendesült a szós patakcsa!

Hajdan virágok néztek tűkörébe,

Talán halálhírrel vagyon beírva

A rajta úszó sárga falevélke.

Nekünk írá-e a természet aztat?

Nem, nem, remény int, látod, a magasból,

Sejtéstől űzve szállanak a darvak

S bizton regélnek már az új tavaszról.

A rétet szivárványháló borítja,

Fent szellő játszik tünde fonalakkal.

Talán az égből nyúlnak így alá, hogy

Földünket összekössék szebb honukkal.

De a szivárvány futva fut előlünk

S deres füvet hagy csak bús lépteinknek,

A fényes szálakat nem vonja földünk,

S ki tudja, merre, újra ellebegnek. -

Óh lány! szerelmünk is ha ily ezüstszál,

Ilyen szivárvány a kopár mezőn csak,

Mely égből szállt le, megbüvöl, de elszáll,

Mert nem való e föld rideg porának!