Csak írok...

Én mindig csak írok

és Neked is írok.

Én a szomorú, csúf lantos diák,

akit a Sors még vádolni se hagy –

küzdő embernek olyan kicsike,

játszó gyermeknek olyan szörnyű nagy,

hát mit tehetnék egyebet?

Én mindig csak írok,

s nem fáj, hogy lesz, ki más utat követ,

lesz, aki bókol,

lesz, aki csókol

mosolygó, boldog, szerelmes követ.

Én bágyadt vagyok, távoli, ködös

és szomorú, mint ősszel a hegyek, –

én jöttem és megyek, –

és én semmit se kérek

és adni semmit sem bírok,

Istenem! én csak álmodom

és – és írok, írok, írok...