CSAK TARTSATOK...

Csak tartsatok előmbe tükröt!

Habár tudom, nem hízeleg.

Szemlélve arcom dúlt vonásit,

Tüstént magamra ismerek.

Hisz annyi bánat átviharzott

E roncsolt, sápadt alakon,

A szenvedések, kínok árja

A durva életharcokon!

Nyomot hagyott rajt minden érzés

És foltot ejtett számtalan,

Mert szívem még a rossz iránt is

Fogékony volt határtalan.

A szenvedély sok mély barázdát

Vont napsütötte arcomon:

De azért napcsókolta főmet

Mégis emelten hordozom!

Hibáimon ti kapva kaptok,

S erényem föl nem éritek,

Midőn hibáztam, ott valátok,

S így magatokhoz méritek.

Közös mindenha tévedésünk,

De ami fölemel: enyém!

Mindenha egyetlen s magányos

Minden kiváló érzemény.

Közületek vajon ki látott

Erőm teljében fényleni?

És üdvözülve, koszorúsan

Ki hallott engem zengeni?

Ki látott járni pompafényben

A zúgó tengerek fölött?

Közületek ki látta lelkem,

Midőn a napba öltözött?

Ki látta színem változását,

Midőn a lélek elragadt?

Ez elcsigázott, gyönge testen

Ki látott nőni szárnyakat?

Ki látott engem tűzszekéren,

Mint a profétát egykoron?

Illést se látta minden ember,

Csak az, ki lélekben rokon.

Kő sebzi, tüske vérzi lábát,

Ki mindig fölfelé tekint;

És lábaim a földet érik,

Bár fejem az éterbe ring.

Előttetek nem szent a költő,

Csupán saruját nézitek,

Mert lelketek régen kiszáradt,

És szívetek sötét, hideg.

Azért láttok ti feketének

Mindent a fényes menny alatt,

Azért fagyos egész világtok,

Azért unott és lagymatag.

Hadd szántson szenvedély ekéje

Még több barázdát arcomon:

Sugárövezte, büszke főmet

Én mindig fönnen hordozom!