CSALÁN.

Kert virági illatozva nyitnak, -

Kellemöknek, ifjú bájaiknak

A mezőkön régen híre szárnyal...

S házasodni jött az Árvalányhaj.

Büszke, délceg a mezők lovagja,

Bokrétáját a szél hajtogatja;

És örömmel várják a virágok:

Midőn lészen lánynézőbe nálok.

Fürge komló kisérője, társa. -

És a kertig érnek nem sokára;

Bölcs tanácsért szállnak a csalánhoz,

Mely a kerttel ösmerős közelrül;

Árvalányhaj a szerint határoz:

Kit kérjen meg a virágseregbül.

Míg ügyéről délceg árvalányhaj

Biztosan beszélget a csalánnal;

Kandi komló felhág a sövényre,

Kert virágit sorrul sorra nézve.

Ittasan jár köztök pillanatja,

Mindenik szépsége elragadja, -

S akit ő mond, ajánl a sövényen:

A csalán megjegyzést arra tészen.

A mezőnek van virága annyi!

Jobb lett volna néked ott maradni...

A szabad természet nyilt ölérül

Egyszerű virágot venni nőül.

Oh, a kert virági bájosabbak!

De ne válassz közűlök magadnak!

Mert a szép arc s a kacér mosolyban,

Hűtelenség s késő bánalom van.

S kit a komló dicsér a sövényen,

Mind lefesti a csalán sötéten:

Büszke, szép a rózsa, azt ne válaszd!

Változékony s rád gyötrelmet áraszt;

Kebleden csügg, rajtad csókja lángol,

S szíve, vágya, gondolatja távol!

Ajka csábit és tüskéje vérez...

Mennyi gyász van már kötve nevéhez!

Kék iringó, megszédítve bája,

A világot elátkozva járja.

Hány virágnak szíve, nyugodalma,

Boldogsága odalett miatta!

Ilyen ő, a bájos büszke rózsa...!

S talpig ködfátyolba burkolózva,

Holdvilágos, csillagfényes éjjel

Jár szerelmes kalandokra széjjel!

A szegfűt is elkerüld, tanácslom;

Nincs mit kapni e szegény virágon!

A gyönyörrel túllakásig élve

Keble puszta, halva van kedélye;

Nincs mi búra, nincs mi kedvre hijja:

Önmagának terhe, átka, kinja.

Hagyj békét a szende ibolyának!

Nagyravágyás, képzelgési álmak

A betegség, mely kinozza őtet;

Igy mereng el: bár csak rózsa volna!

Vagy magasra felfutó folyóka...

S fehérliljom arcot mért nem ölthet...

Ilyen álmak látogatva titkon:

Lelke néked sohsem lenne itthon.

Az árvácska szép, de nőd ne légyen:

Mert unalmas, fájós, érzelékeny...

Búsan ködlik elborult kedélye,

Nincs sugára s nyájas tiszta kékje,

Sem víg, sem bús: egyik bárha volna!

Ház, amelynek mind kihalt lakója.

Rozmarint, e tudós asszonyságot

Elkerüld, amennyiről belátod!

Bölcsek, újak, szélesek beszédi,

És azt senki, még maga sem érti.

Naplójában sok van a rováson

E megromlott ember- és világrul...

És az élet ugy kikapja tőle,

Hogy ki hallja, fut, ha el nem ájul.

Elkerüld amennyiről belátod,

Rozmarint, e tudós asszonyságot!

Elég a harangvirágra ennyi:

Nem jut szóhoz közelébe senki;

Ő beszél... beszél... forogva nyelve,

Mint lapát a szó-árt partra verve.

Ami hír jut e jó hirharanghoz:

Véle tüskét bokrot béharangoz. -

Ne nyulj hozzám, ő szegény, holdjáró;

Csupa szellem, csupa finom áh! oh!!

S bazsarózsa majd kicsattan képben:

Egészséges! meg fog hizni szépen!

Hűtelen virág a felfutóka...

A szép hajnal többet tudna róla;

A liljomok négy testvér-családja:

Egymás ellen támadt fel csatára;

Nagy hibája a kis délikének:

Hogy álmából csak déltájban ébred.

A pipacs pompázik más mezében;

Még az is csak állna rajta szépen!!

Mit beszéljek a jó tulipánrul...?

Pézsma, nárcis petrezselmet árul.

Mályva, izsóp, ciprus, menta, zsálya,

Szépséges virágok egyremásra!

A csalán a rágalomhoz értett,

És elszólva annyi kerti szépet:

Árvalányhaj e galád beszédre,

A szabad mezőre visszatére.

S agglegény maradt a rét lovagja,

Bokrétáját a szél hajtogatja.

Megszeretvén komló a sövényen,

Rá se gondol hogy még visszatérjen;

Szép virágok szép szemébe nézve,

Beljebb menni nem jut ő eszébe!

Nincsen egy perc, hogy a kertbe nem les,

Tiz virágba, százba is szerelmes...

Rámosolygnak... intenek... nem érti,

Boldog, aki látással beéri!

A csalánt, a megsértett virágok

Megátkozván: megfogá az átok.

Ki hozzá nyúl, össze-csípi, marja,

A világtól megvetésnek adva:

A belend s az űröm közt sötéten,

Ott kinlódik a sövény tövében.