CSANÁD

Ül Isztragomban István szent király,

Pap- és parasztúr mind körötte áll;

Fején az ékes ujdon korona,

Vállán palástnak himzett bársonya,

Kezében a bot, egy arany virág,

Gyönggyel rügyedzik rajta minden ág;

Mint támadó nap, a tisztes nagyok

Arcán királyi fénye felragyog.

Csendben foly a tanács; - de hallga, hallga!

Kürtszó-e az, vagy szél, mi ott rivalga?

Felhő-e vagy por, mely az egekig

Lomhán, sötéten fölverekedik?

A föld alapját rázza mennydörej,

Vagy tomboló had és acélzörej?

Villám cikáz-e, vagy lángfegyverek

Hegyén ezer napot hoz a sereg?

Győztes had élén, mint kettős sugár,

Megvillan egy ifjú levente-pár,

Gyula, Csanád, fejedelmi két rokon,

Jobb s balkeze Istvánnak harcokon.

Mosolyra vídúl a királyi bátya,

Midőn az ifjakat belépni látja,

S míg hódolatra meghajol a térd,

Ő nyujtja jobbját és így szólva kérd:

„A besenyővel, a fejes, konok

Néppel mi történt, édes rokonok?

Győzött-e, hogyne győzne a kereszt,

Pogány had ellen, amely böcsmérli ezt?

Ha síkra száll a napvilág, sötétség:

Nincs diadalban akkor semmi kétség;

No s szóljatok: hogy mint lelé Abád

Révén hadunk a vén Doni-Csabát?”

„Győzött, királyom - így Csanád felel -

Győzött karunk s az ég küldötte jel;

Megtörve a besnyő kemény nyaka,

S a martalék közt vén Doni-Csaba.

S együtt Csabával nője, gyermeki,

Rab, mint a fűszál, kincs temérdeki;

Lábodnak ím letesszük zsámolyához:

Kincs-, martalékról felséged határoz.”

„Áldás az Urnak!” szólt a fejdelem:

Három felé a zsákmányt rendelem:

Egy rész Övé, ki a győzelmet adta,

Épüljön Isten új egyháza rajta;

Más rész királyi sergem illeti,

Tiszt- és fejenkint osszák föl neki;

Ti mint vezérek harmadát felezve.