Csárdában

Pusztaság előttem és megettem,

Roskadoztam - forró nap felettem,

Kantáron vonszolva paripámot,

Im előtted kisded csárda állott.

Vajh ki tud méltó dalt ily örömről?

Gondolám nekem már ott ebéd fől.

„Hej korcsmáros - szólottam megállva

Ő rám bámult s nem felelt szavamra -

Hát ki fogja meg lovam kantárát?”

„A cövekhez kösse csak a szárát.”

„Aztán lesz-e majd neki mit enni?” -

„Hogyha tetszik a padlásra menni.”

„Mindég jobban! Hát én mit ehetnék?”

„Ami a tarisznyában vagyon még.”

Ezzel egykedvűen széttekintve,

Az asztalfőn hosszan felkönyökle,

Mely körül betyárok múlatoztak,

Árnyékában száraz galylugosnak.

Jó időt csak vártam, zugolódtam.

Végre is magam hogy jól meguntam,

Mit tudhattam tenni okosabbat,

Nézni kezdtem a víg cimborákat,

Savanyú bort iddogált az első,

Pajtásával koccintván, köszönt ő,

S széles jó kedvében bút, szerelmet

Énekelve, egy népdalt teremtett

Jött a korcsmárosnak barna lánya,

Bort vivén a vendégek számára,

S a másik betyár általkarolta,

Megcsókolva istenigazába.

Egy percig lelkét a kép betölté,

S ellöké, nem volt rá gondja többé.

Míg eközben bundáján heverve,

Harmadik pajtásuk sütköződe,

Élvezé a nap meleg sugárát,

Nézte pipafüst ábránd-világát

S boldog volt, hogy ez a sík hazája

S bényargalja mint a felleg árnya. -

Isten áldjon meg, te jó korcsmáros,

Jóléttel hogy nem voltál túlságos!

Most látom, hogy megelégedéssel

Boldognak lehetni, mily kevés kell.

S a betyároknak közébe ültem

Ott danoltam, ittam, elmélkedtem,

Megcsókoltam a kis barna lánykát,

Megráztam bajtársim kérges markát.

Elfogott a puszták őrtündére,

Költő bája, szent egyszerűsége;

S elmulatva száraz galylugosban

Estve volt hogy ismét elutaztam.