CSÁSZÁR FERENC ŐNAGYSÁGÁHOZ

Nagyságos úr! ismer engem,

Tudja azt a rosz szokásom,

Hogy az igazságot isten-

S embernek szemébe vágom.

Nagyságos úr! ön nem isten,

Csak ember, de az sem nagy ám!

S így az igazságot önre

Ugyan mért ki ne mondanám?

Nagyságos úr! kimondom azt,

Mert ön énnekem nem árthat;

Cenzurázni nem akarok,

És így nem rejiciálhat.

Nagyságos úr! meglehet, hogy

Önnek számtalan bűne van;

Mind leimádkozhatja... de

Van egy megbocsáthatatlan.

Nagyságos úr! tudja mi ez?

Nem, hogy engemet kritizál,

A világért sem az!... hanem

Az, hogy ön verseket csinál.

Nagyságos úr! az isten szent

Szerelmére, mit gondol ön?

Azt hiszi: a költészet a

Nagyságos címmel együtt jön?

Nagyságos úr! a költőnek

Szükséges, hogy lelke légyen;

Hanem önnek lélek helyett

Spongyia van a szivében.

Nagyságos úr! a spongyia

Lángot nem vet, szikrát sem ád,

Akármikép ütik, verik...

Minek üti-veri tehát?

Nagyságos úr! valahányszor

Az ön verseit olvasám,

Tudja: mi jutott eszembe?

Az, hogy: asinus ad lyram.

Drága, tisztelt nagyságos úr!

Az ön atyja csizmadia;

Önnek is jobb lenne, ezt a

Mesterséget folytatnia.