Csatár és Vilma

„Menj, menj, bajnok, hogyha szent hazád hív,

Menj, menj, bajnok, Istenem veled,

Hogyha győzesz, úgy szerelmem ad bért,

Hogyha elhullsz, Vilmád is követ.”

Mond a lányka, küzd a hős és vérzik,

Zúg bár a török hadnak dühe,

Nem hall mást Csatár mint e nehány szót,

Mellyel búcsuzott szerelmese. -

Megveretten, megfogyottan állnak

A hazáért küzdő bajnokok,

Búsan áll Csatár köztük, szemében

Az elestek vajh mi boldogok.

Nem látják a hon temetkezését,

Győzelem reménye van velek,

S ő sem kér kegyelmet, csak halált kér,

Hej, de a győztes nem adja meg.

Tudja jól, hogy társa a bajnoknak

A halál, fogadja szívesen

Szent ügyért azt, míg rabúl az élet

A legsúlyosb büntetés leszen.

Élni hagyja hát, piszkos igába

Hajtja a még nem görbült nyakat.

S gúnyúl a legyőzöttek kezébe

Rabszolgák sorában fegyvert ad.

Téli éjjel, hófelhőt kergetve

Nyargal a szél halvány holdsugárral,

Téli éjjel fényárban ragyogva

Mint zajos kisértet büszke vár áll.

S míg pajzán dal hangzik belsejéből

S vad zenéje részeg örömöknek,

Kapujánál őr gyanánt Csatár áll

És agyában zord eszmék kerengnek.

Vídám a vár, bent győzelmi ünnep

Van, s vitéz török vezérnek násza,

Bús Csatár, mert benne két halott van:

Vilma képe s elbukott hazája.

Égő fáklyákkal jő tisztelegni

A basának számos szolganépe,

Ott zenélnek, míg Csatár kövülten

Néz csak, néz csak a vár erkélyére.

Ott áll a vezér s karára fűzve

Áll mellette mosolygó arája,

Ah, mi látvány nyíl Csatár szemében,

A hölgy nem más, mint kedves Vilmája.

Ő, kit mint a hon leghűbb leányát

A szabadság legdelibb vitéze

Tartott érdemesnek átölelni,

Tartott méltónak nemes szivére,

Nászt űl a hazának rekviemjén,

Ellenségének hajol csókjára,

S gyermeket fog szűlni rab hazában

A hon elnyomójának számára.

Óh nő! hát ez-é költő világod,

Melyet kebeledben sejt a férfi?

Óh, ezek hát a nőszerelemnek

Délibábként csillogó erényi?

Nem tudom, gondolta-é mind eztet

Hős Csatár, avagy semmit sem gondolt,

Nem tudom, hallá-e a zenét is

Vagy csak a vészt, mely lelkében tombolt.

Felfogá a fegyvert vas karokkal,

A szép Vilmát kétszer célba vette,

S mintha nem találná érdemesnek

A halálra, újra csak letette.

Vagy eszébe jött bucsúbeszéde:

„Hogyha elhullsz Vilmád, is veled mén".

S nem kivánt az álnok hitszegővel

Nyugalmat sem túl a sír örvényén.

„Élj örökké, lány, nehogy követhess,

S megbékélt lelkem lent megzavarjad.

Mond Csatár, nekem boszú, halál kell.”

Egy lövés most, s a basa leroskad.

Hidegen kacag Csatár a rája

Kárörömmel rontó szolgahadra,

Hisz előtte áll most jó barátként,

Mit régtől epedve kért - halála.

S a szép Vilma, a kétszerte özvegy,

Mit tesz ő, ha könnyeit letörli?

Majd néz új imádót, aki akkor

Lesz győztes, ha gyásza ki fog telni.