Csáth Gézának

Te sohase-jövő és sohase-beszélő,

várlak ma is, halott, e hosszu és e késő,

bús éjszakán.

Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,

s befestve a falam a bandzsal, csorba holddal

oly halavány.

Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan,

hol fejfa és kereszt elvész a sűrü lombban

és sír a táj?

Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben,

de hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem

és fájva fáj.

Alvó, emeld lassan nehéz és hosszu pillád,

s a végtelen felé táguló nagy pupillád

szögezd felém.

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom,

és a beléndeken s a vad farkasbogyókon

alszik a fény.

Ah, jól siess. Szived még egyszer megszakad tán,

ha hosszan bolygasz a cirilbetüs Szabadkán,

s nem értenek.

És űznek majd tovább, idegen, bús hazádban,

zsákutcán és közön, idegen és hazátlan

kisértetet.

Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem.

Tudod, hogy portámon és a szivembe nincsen

semmi gonosz.

Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó,

ablakból fölsíró, homályos hegedűszó

eszembe hoz.

Így látlak mindig én, édes, fiatal orvos,

fehér köpenyben, a kavicsos és porondos

kertudvaron.

De jőjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek,

férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,

eltagadom.

Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem

kezedbe a kezem és a szivedre szívem,

ha nem merem.

Igen, eléd megyek és régi orvosomnak

csuklóm odanyujtom, hogy vizsgáld meg, mint szoktad,

ütőerem.

Oly jó az, aki ad, s te élted odaadtad,

angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak,

szelíd barát,

ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt,

majd összetörted a tébolyok és a lázak

szent poharát.

Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal,

kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal

s a múlt, a csend.

Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,

s fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,

a névtelent.

Síró Hungáriánk ma porba fekszik árván,

fölötte az átok, mint fekete szivárvány,

gyászt bontogat.

Anyáink, húgaink járulnának elébed,

kik éhesen rágják, elfáradott cselédek,

a csontokat.

Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet,

mely nappal céltalan, halott vágyakra görnyed

s éjszaka sír.

Mert életem felén nem is vagyok, de látszom,

s reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom

és vár a sír.

Ó, vad szerelmese az őrült morfiumnak,

adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak,

akár a pap

kérlek kiáltozván, és íróasztalomra

fantasztikus lázban görbedek lehajolva,

hogy hívjalak.

Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,

ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass

annak, ki él,

s álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,

a múltnak koldusa és százszorosan árvább

a semminél.

Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,

ki bátran indultál, kapudat megtaláltad

az éj felé.

De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen

feledve önmagam, jajokba fúlva lettem

az életé.