Csendes fohász a múzsához

Már rég nem láttalak - és nem tudom, mi ez:

Piros az alkony és fehér a holdfény,

S a szellő most is körüllengedez,

De én néma vagyok.

Pedig fáj a szívem,

És néha-néha reszketve örül,

És színpazarló ősz ölel körül, -

Csak szólni nem tudok.

Már rég nem láttalak,

Hogy megoldanád béna nyelvemet,

S fölrántanád lelkem zsilipjeit.

Ó milyen semmi vagyok nélküled.

Hiszen én mindent odaadtam érted.

A termőföldet sivataggá tettem,

Az élet lassan elmaradt mögöttem,

És eltűnt, mint egy elhagyott vidék,

Csak Te kísértél és a messzi ég.

Hát mostan el ne hagyj!

Boríts be tűzzel, mint az alkonyat,

Töltsd ki a lelkem ürességeit,

Mint a holdfény a szakadékokat,

Add kezembe a Jóisten kezét.

Ó mert sötét lesz, rettentő sötét.