CSENDES TENGER RÓNASÁGÁN...

Csendes tenger rónaságán

Szeliden reng csónakom,

Mint tavasszal esti szellő

Kebelén a rózsafa.

Nem vagyok rá érdemetlen,

Jó lélekkel mondhatom.

A folyó, melyen jövék

Ide, ahol most vagyok,

Hosszu és vészes folyó volt:

Villám futkosott fölöttem,

Jobbra-balra éles sziklák

Fenyegettek és alattam

Örvényeknek torka nyílt...

Evezőm minden csapása,

Szívem minden dobbanása

Az utósó lehetett vón.

Én eveztem, csak eveztem,

S ami legfő: akkor is még,

Amidőn vezértüzem,

A remény is kialudt,

Még akkor sem csüggedék.

Csüggedetlené a díj! -

Díjam oly szép, olyan édes:

Ringatózni véghetetlen,

Nyúgodalmas tengeren,

Boldogságos házasélet

Nyúgodalmas tengerén.

Félretettem evezőmet,

Mért is volna az kezemben?

Hisz mindegy, akárhová visz

Vitorlámnak játszótársa,

A kis gyermek-fuvalom;

Mindegy az, mert mindenütt az

Ég vesz engemet körűl, a

Fellegetlen, tiszta ég...

Úgy ereszkedik le ez

A sík tengernek szinére,

Engem úgy kerít be, mint egy

Kék virágokból füzött

Óriási koszorú.

Mendegélek, mendegélek,

Ringatózom, ringatózom.

Gondtalan nyujtózkodom;

Fejem édesen pihen

Hitvesemnek lágy ölében;

Szemeim szemeibe néznek,

E szemekbe, mik sötétek,

S mégis ragyogóbbak, mint a

Mennyország arany lakói:

És kezemben a lant, rajta

Ábrándos dalt pengetek,

Nem szabályos, nem kigondolt

Mesterkélt dalt... ujjaimra

Bízom, hogy mit verjenek,

S futnak ezek a húrok közt

Föl s le öntudatlanúl,

Mintha kedvesem hajával

Játszanának. És a dal

Mégis szép, mert hallatára

A mennyből leszállnak a

Csillagok, hogy közelebb

Légyenek, s a hold kilép

A tengerbül és figyelmez. -

Igy lantolva, énekelve

Vándorlok kis sajkámon, mint

A delfínen Árion...

Néha száll csak árbocomra

Egy-egy síró vészmadár:

Egy-egy fájó aggalom

Jövendőd miatt, hazám;

De minél beljebb jutok

A tenger végetlenébe,

Annál ritkábban jön ilyen

Vészt jövendölő madár.