(CSENDES VOLT AZ ÜDŐ...)

Csendes volt az üdő, a nap nyugovásra hanyatlott;

Izzasztó melegét gyengébb sugarakkal eresztvén.

Minden megnémúlt: munkáját félbeszakasztá

A müves, és fáradt testtel készűle pihenni.

Akla felé sietett a nyáj, víg pásztora végző

Dalt fúván lassú lépéssel ballaga véle.

Egy vándor, - csak ez egy volt még a tiszta mezőkön

Izzadtan, porosan minthogy már reggel eredvén

Útnak, egész nap hevét folyvást érezte napestig.

Most, hogy az ormok alá szemlélte hajolni napunkat,

Utjából kicsapott kétesb ösvényre menendő.

S egy kisség meg is állapodék; nem, mintha tovább már

Nem győzné utját; fára ő nem vala; mert oh

Hogy lehet az fáradt, ki belőlről szüntelen újúl

S csak tüzes ösztöneit - erejét sohasem veszi számba?

Pindus hegyére akart e jámbor utazni, de rosszúl

Volt utasítva, szegény, s így botlott csúfos helyekre.

Jobb lett volna örök csendben bézárva maradnod

O nyomorúlt, s házad küszöbét őröznöd halálig.

Jaj! de elindultál, s nyomaid külföldre ragadnak!

Lássuk azonban mit kezd most, vagy szólni akar tán!

Halljuk „az esti setét kezd már sűrűdni körűlem

S míg bátor sebesen haladék, távol van irányom.

Itt e hegy, mely fellegekig nyujtózik előttem,

Pindus, mint mondják, a Muzsák lakhelye. Haj! mint

Érzek, haj! mint lelkesedem néztére; valóban

Itt nem halandó, nem közlelkű nép lakik. Útra -

Útra tehát.” Igy szólt s letörölvén ökle porával

Arca verítékét, valamint a tengeri habzás

Vagy mint éjszakról zugván a fergeteg, omlott,

Kész a szörnyekkel bajt víni, ha ellene állnak.

Nem kellett neki ló, se szamár (maga volt az!) erősen

Ment gyalog a hegyeken, s már majd tetejére nyomúla,

Hogy felhőbe borúlt a hold, vezetője nyomának.

Nemde talán csüggedt, kétségbe merűle vitézünk,

S a zordon felhőt szidalommal verve megállott?

Ha! nem, erőt vévén „sok bajt meggyőzni dicsőség,

A könnyű nyereség örök hírt nem szűlhet” ezenkép

Biztatván tetemét vakon omlott Pindusa térén,

S bár lassú volt már, mint a lúd szárnya-szegetten,

Örűltségében gyorsnak gondolva menését,

Egy csalitos, tüskés tájt kezde tapodni. Ki kétli?

Lábát tüske szurá, kóró veregette pofáját,

S gyakran földre bukott tövisekbe kötődve, de mindez,

S tán még szörnyebbek sem fogták volna el útját. -

Ábrándozva bukott s ugyanúgy kele vissza helyére

Minden léptével nevelődvén régi reménye.

Jó darabot haladott, kezdett ritkúlni veszélye

S mint véle, s neszezéséből is merte gyanítni,

Pindusa itt volt már; mi esett? énekli, azontól

Nyert költői szabadságát szájhúzva nyerítni,

Amikor érezvén őtet közelebbre vonúlni

A pihenő Dallos, s nyöszörögtét rosszra itélvén

Patkótlan lábbal jól megrugdalta födetlen

Mejjét, oldalait, s azután vízmosta fejét is.

Több neki nem kellett; volt áldás rajta. Nem érzett

Ő itt fájdalmat, nem csüggede - semmi setétség

Nem volt útjában. Feje, mejje csodálatos hévvel

Megtelt, s már ekkor fő pontját érte bolondos

Gerjedezésének: nyomorúlt így tére körünkbe!

Erdő, rét, ligetek, várak nem mentek előtte,

Végig elénekel ő a portól kezdve Urunkig

Mindent: állatot és ásványt s növevényi csodákat.

Mert a vers-kórság forrton forr keble körében.

Fuss jövevény, kórsága elől fuss, merre szemed lát,

Majd, ha utól érhet, füledet bétölti zajával

S akkor nincs mentség, végig kell hallanod útja

Ritka szerencséit s bármint gúnyoljad, öröklő

Hűséggel nagy Apollóját harsogja, s azontól

És vigadó hanggal kezdé nyöszörögni köszöntő

Verseit. A szomszéd sertések gyűlte idétlen

Dallását nem tűrhetvén röfögésre vetődék.

Ez neki új Múzsát mutatott. Mert „Nemde az elmúlt

Dolgokat, a történetet így kell rendre beszélni?”

Kérdé, s új röfögést hallván nagy erőszakot érzett

Lelkében, s történeteket mert nyelve röfögni.

Ádámon kezdvén három, négy szóval üdőnkig.

Balgatag; a csendes major álmát félre ijesztvén

Minden zajban ezer Múzsát lelt s a cudaroknak

Még cudarabb követője nehéz kínokba merűle.

Most, hogy csendesség lön, egész füllel neszez ő is.

Egy tücsök (o botlás) recegett mellette. Mi újság?

Szivszakadón „Szerelem, szerelem, mily kellemes hangod!”

Így ordíta s szerelmekről gyötrődve nyiforgott.

Elmondá, mint érte szivét nyila kisded Amornak,

Amikoron Pannája pofon veregette otromba

Esdekléseiért, s még mennyit monda, mi szépet!

Ezt is elégelvén míg Pásztori éneke nem volt,

Óhajtá pedig, és már honn föltette magában,

Hogy, ha szerencsés lesz Pindust valahára tapodni,

Bármibe telnék is, meg fogja tanúlni, s mivelni.

Indúl. - Haj hova mégy, boldogtalan? haj! hova csábít

Elhitető, részeg képzésed gyáva csalása?

Megy, - sem tűz, sem víz meg nem gátolja menését, -

- Egy juhakolra botlik, s ész nélkül tétova futván

Itt az ihász paripája kerűl útjába először.

Mely nagy üvöltést kezd nem várt láttára emelni.

A haragos mennytűz így harsog déli keletről,

Igy ropog, így csikorog gördűltekor Aetna sziklája,

Mint e tébolyodott füliben hangzának az ocsmány

Tátosnak szelet indító botor ömledezési.

Késedelem nélkűl leborúl hát, s a nagy Apollót

(Oh butaság!) teljes rabsággal kezdi imádni

A komor álmokból fölocsódott régi Fülesben.

Oh ha ez áldozatot képes lett volna becsűlni

A harsány dalló, valljon ki lehetne kevélyebb

Mint a gyáva szamár? Valljon ki lehetne szerencsésb?

Jaj de nem érté e hódúlatot, és az előbbi

Ének folytával nem szűnt rémítni az álmot,

Amikoron nagy alázattal lábának előtte

Még most is csupa kábúltan fetrenge Poétánk,

Mert, mint észrevevé, az előbbi dicséretes hangok

E harsány dalban mind úgy egyesűlve valának,

Hogy mind részenként, mind egyben ritka tökélet

Fő példáji lehetnének, szóval, hogy lantos Apollo,

Ő maga zengene így. Már majd rikkantani kezdett...