CSENGŐBARLANG.

Torna bérces szép vidékén,

Hegyoldalban bércüreg;

A kiáltás, rejtekéből,

Csengve-bongva térve meg:

Jámbor éltü népnek ajkán

Csengőbarlang a neve;

S szirtein igy hangzik a mult

Halk viszhangja, a rege:

Sárga lombot ráza s hinte

Fák alá az őszi szél;

Búsan gubbadt a pacsirta

Puszta fészke szélinél;

S kis kosárral szép leányka

Tartott a hegyek felé,

Hol piros bogyóit a som

Késő fája érlelé.

A rejtelmes lánykebelnek

Egy meghitt barátja van,

Álmait, szerelme titkát

Azzal közli nyájasan;

A rejtelmes lánykebelnek

A dal a meghitt barát;

Dalban hallod szólni szíve

Örömét és bánatát.

Hangos ajka hő dalával

Ment könnyűden a leány;

Vígan lejtett a szomorgó

Völgyön s halmok oldalán;

Hangos ajka hő dalában

Szíve hő szerelme szólt,

Mely forró volt, mint a napfény,

És epedő, mint a hold.

Majd megállt a szirtüregnél

A virító hajadon,

Hol feléje som piroslott

A lefüggő ágakon;

S im mögötte, - hogy bogyókat

Tépne a fa ágiról: -

Szép leány, érett-e a som?

Egy közel hang, - vajh ki szól?!

Rezzen a lány... s kis kosárját

Földre ejti hirtelen;

Néz alá s föl... csendes a táj,

És egy lélek sincs jelen.

Szép leány, érett-e a som?

Kérdi a szó, mint elébb,...

S nyájas arcu férfi most a

Szirt-üregből ím kilép.

»Még nem érett, - lőn a válasz, -

Még fanyar, jó idegen!

De jöjj vélem, elvezetlek,

Amott fenn a bérceken,

Jól megérett puha somra...!«

Mond, s elindúl a leány;

És mosolygva ment a férfi

A kecses vezér nyomán.

Ott somoztak bérctetőn fenn,

Ért bogyóju fák alatt;

»Tépem én, te, jó idegen,

Tartsad a kis kosarat!«

A komoly, szép férfiúhoz

Mond a lányka biztosan;

És az a szót megfogadva,

Sommal a kas rakva van.

Kondulván az est harangja,

- Intő a szép hajadont,

Hogy lakába térne vissza -

A rejtélyes férfi mond:

‘Vedd e gyűrűt, jó leányom!

Viseld gondját, s ne feledd:

Bajban vígaszt vagy szerencsét

Hoz reád ez, ugy lehet!’

És ajándokát a lányka

Megköszönve, távozott;

S a gyürű szegény fejére

Nem szerencsét, bajt hozott:

Szeretője látván, ami

Nem volt ujján azelőtt:

Pirongatta, megvetette,

Mint egy álnok hitszegőt.

»Hol vevéd a drága gyűrűt...?

Hűtelen vagy, hűtelen!

Isten hozzád; csalfa! többé

Nem beszélsz már énvelem!

Éld világod kedveseddel,

Bujdosásba mégyek én!«

»Oh ne menj!« eseng a lányka,

»Elmegyek!« mond a legény.

»Csak az Isten tudja, látja,

Híved voltam, az leszek

Gyász koporsóm bézártáig...!«

A megrémült lány szepeg,

És a gyűrűt kutba dobja;

De nem lágyit a fiún,

Zordan indúl, s nyomán a lány

Kérlelőn és szomorún.

És a csengő nyilás száján

A háborgó pár megállt;

Bércüregnek rejtekébe

A leányka békiált:

»Gyűrüt aki nékem adtál,

Jöjj ki nyájas idegen...!«

Csengve-bongva tér meg a szó,

- És a férfi megjelen.

»Nem hozott gyürűd szerencsét!

De keserves bánatot;

Mátkám szívében miatta

Nagy gyanúság támadott;

Hűtelennek tartva, mostan

Ha világul elmegyen:

A sirba visz, olyan nagy bú

Marad az én szivemen!«

A mosolygó férfi kézen

Fogta most a távozót,

S rábeszélő nyájas ajka

Békéltetve ejte szót;

És szivét a bús legényke

Könnyebbülve érezé,

S indulának mind a hárman

A közel helység felé.

Ott az ifju pár csodája,

S rettegése egyre nőtt:

Térdet hajtva nagy kicsinnyel,

Az idegen ur előtt;

Néma tisztelettel állva,

Szólni a nép nem mere,

Mivelhogy a férfiúban

Fejdelmére ösmere.

‘Hű a lány; fiú, okos légy!

Kedvesed most megbocsát!

S kutba dobtad balga lány, te,

A király ajándokát?

Nem mondám-e: vedd e gyűrűt

Viseld gondját, - s ne feledd:

Bajban vígaszt vagy szerencsét

Hoz reád ez, ugy lehet!’

S hogy cimert nyert vőlegénye

Nagy pecsétes íraton:

Csakugyan hogy szerencsét vőn

Gyűrüjén a hajadon.

S ő, ki Bélát elvezette

Érett somra a tetőn:

Egy, mind e napig virágzó

Család ősszüléje lőn.