CSERHALOM

Néma borongással megy az őskor lelke, fölötted,

Cserhalom! és nem kér emlékűl oszlopot ércből:

Oszlop vagy magad, oh diadalnak halma, meződdel.

Téged még az erős természet szűle magából,

Hogy mint embernek gyarló munkája, felejtett

Porba ne szállna tetőd, hanem állna, mig emberek élnek,

És a harcos apák hírének lenne tanúja.

Árpádnak honját Salamonnal sok baj emészté,

Az meg nem rendűlt, romlatlan férjfi erőben

Állván hőseivel: főkép a társas egyesség

Napjaiban temetője lön ellenségi hadának.

Oly vala, mint a két végcsúcsos földközi szálkő,

Mely keleten s nyugaton kitekint az egekre, s midőn itt

Nap veri, ott éjnek rémfátyola leplezi ormát:

Elfáradva leűl a villám mély közepében,

Nem rengetheti meg, nagyságán nem mehet által.

Úgy Árpád honját veszedelmek mennykövi csapván

Nem rendíthették, közepén túl nem hata mérgök.

Akkor az ifju király Salamon szép déli sugárként

Járt a sergek előtt, vele két fejedelmi levente

Ég áldása gyanánt, bölcs Géza, s szekercecsapással

Rettenetes László, Bélának gyermeki, jártak.

Akkor együtt az erő, bátorság s józan okosság

Őr vala, és akadály az enyészet napjai ellen.

Kétes az ütközetek forgása: Sajóra, Mohácsra

A jó honfi ma is könnyezve tekint, de ki retteg

Hallani a harcot, melyet László keze harcolt?

Cserhalom! a te tetőd diadalnak büszke tetője.

Merre Ozúl, haragos kúnok fejedelme, hadaddal?

Visszalobog zászlód éjszaknak durva szelétől,

Háromszor fordúl paripád, hogy visszaragadjon.

S nem látod magad is vijjogva röpülni fölötted

A puszták madarát? Eljött, hogy téged emésszen,

S szállongó fiait meghozza lakozni hadadra!

Nyargalnak, még nem tudják, hogy veszni jövének.

Mint a farkas, mely juhakolba ereszkedik, öl, dúl,

S gond nélkűl rabol a remegő falkában, azontúl

Menne; de örvös ebek várják ordítva, közelget

A boszuló pásztor, s fölemelt villával ijeszti.

Úgy haladának ezek gyilkos szándékkal. Utánok

Puszta maradt Nyírség; Tisza gazdag partjai nyögtek

Vad tapodások alatt, és vért mosa rólok az árvíz.

Látta Bihar pusztúlását, s nem tudta kerűlni,

Szörnyü halál takará a bátor férfiak arcát,

Haldokló öregek jajgattak rajtok elázva

Honni rokon vérrel, s keserű fájdalmas özönnel;

Dúlt ágyon csecsemők egyedűl fetrengve sirának,

Ifjú anyjokat a táborral gőgös Ozulnak

Vad katonája vivé pórázra kötözve; szüzekkel

Nem közös indulatok láncán hajtattak az ifjak.

Jött agg Ernyei is. Dúltan vala mindene. Még egy

Kincse van, úgy vélé, a szöghaju nyájas Etelke.

Nincs többé, csak üres viszhang felel: „édes Etelkém!”

„Sírba ha tettem volna magam, hogy mélyen az undok

Földnek alatta hever, tudnám; ha zajába sodorván

A Duna nyelné el, tudnám, hogy szőke habok közt

Tagjait usztában pusztító halsereg űzi.

Láttam volna halál ágyán hervadni mosolygó

Szép fiatalságát, kétség nem nyomna: megáldnám

Istenemet, s tűrnék. Most nézek, s nincs mire: szólok,

És az üres viszhang gúnyol felelettel. Elálltak

Könnyeim: azt kérdem, van-e még jó istene a vén

Ernyeinek, vagy csak haragos kéz villog az égben,

Mely lánggal fölirá bűnét, s most megveri érte?”

Igy panaszolt az öreg, s meg’ visszacsatolta rezegve

Hangzó fegyvereit. Hogy harcra riassza királyát,

S Béla dicső fiait, búsan, de sietve megindúlt,

És az ürűlt teremek szomorún döbbentek utána.

Már hegyen ül terhes felhőként népe Ozulnak.

Sátor alatt pihen ő hímes szőnyegre terűlve.

Lábainál buzogánya hever, hadi kürte fejénél,

S a letüzött dárdán kalpagja; de oldala mellett

Kötve maradt a kard: hüvelyén szörnyű keze nyugszik.

Lejt, vigad, ordítoz, zsákmányait hordja elébe

A szilaj ifjúság; dalt mond szép rabja siralmas

Arcairól, dalt a harcokról, s győztös Ozulról.

Csak maga Böngérnek fia nem jő, a magas Árboc,

Csak maga késik még rabját köz örömbe keverni.

Mint áll a sas, mely fiat őröz fészkes üregben,

S messzire, bár éhes, nem mer távozni fiától:

Úgy állott ő a sátorban csendes örömmel

És aggódással, vele ott állt néma szoborként,

S hajh! más érzéssel, a szöghaju nyájas Etelke.

Nézte, az út sikján László hada nem ver-e port még?

Nem jön-e atyja fehér zászlót lobogtatva kezében? -

Minden csendes volt, egyedűl hangzott az örömtől

Cserhalom, és hangját a környék visszafelelte.

Nem jöve még László, nem volt még atyja kezében

A lobogó címer; de legott eljöttek az ifjak,

Árbocot üdvözlék, s a lánykát nézni megálltak.

És legelőbb eljött, s így monda bogárszemű Kődör:

„Szép a hattyu, midőn távol honjának egéből

Csendesen érkezvén idegen tó habjain ül le.

Ott az özönt könnyű lebegése hasítja, s leszállnak

Hold és csillag ezüst sugarakkal játszani hozzá.

Oh Böngér fia, boldog vagy, szebb a te leánykád,

S nem feketébb, mint a hattyúnak tollai, keble.

Kár hogy könnyet ereszt; de te Árboc menj, letörölni

A bús lány könnyét: forró az, elégeti arcát.”

Erre felelt komoran Böngér fia, termetes Árboc:

„Menj tova, jó Kődör, ne beszélj nekem ilyet: enyelgést

Nem türök én soha is, mikor arra nem ösztönöz elmém.”

S elmene az tüstént; de helyette csoportosan eljött

A szilaj ifjúság, és volt, ki mosolygva imígy szól:

„Oh Árboc, ha szeretsz, szedd rendbe rabodnak alakját.

Nézd, hogyan elfordúl: arcát betakarja előttünk.

Termete mily súgár, s mégis mily teljes, igéző!

Hablebegés minden kis mozdúlatja. - Parancsold

Szólani, bár minden szava tíz aranyomba kerüljön;

Mondd, hogy nézzen rám, s szép íjamat itt hagyom érte.”

Jött még egy, s a lányt megnézvén monda: „Bolond vagy,

Hogy nem örülsz Árboc, hagyj bár kis időre pihenni

Szög haja árnyaiban, fogadom, hogy többet örűlök,

Mint ha ma száz tengert kirabolnék gyönge javából.”

Harmadik is jött, és így szóla: „Ne mondjatok annyit:

Én magam érdemlem, hogy szép szót mondjak előtte.

Jól teve, hogy bé nem takará kis lábait a szűz:

Olyak azok, mint a tajtékból fútt halom, és én

Mily boldog lehetek, ha csak azt illetheti ajkam.

Lába nyomát csak ugyan tőlem nem tiltja meg Árboc,

Azt itt hagyja talán a porzó tiszta homokban;

Én pedig egyszeriben paizsom lapjára kimetszem,

Elviszem a földnek minden részére csatázva,

S lányt keresek, kinek e lábnyomhoz lába hasonló.”

Legbátrabb vala Dember, erős magzatja Cikának.

Szőke fodorhajjal teljes két válla, piroslók

Arcai, termete nagy s deli, pillantása hegyes tőr,

Szíve sebes szélvész, s lobogó láng arra, mi szép s nagy.

Ez beszökött, a lány arcát megnézte, s elámúlt,

És mikor a szó visszakerűlt ajakára, imígy szólt:

„Árboc! téged az ég megbüntet, hogy kiraboltad,

Vagy maga e lánykád rablá szépségit az égtől,

S most büntetve van itt. Asszony nem szülhete ilyet,

Téj nem táplálá; hanem élt fenn illatözönnel.

Elkerülék őt a szelek, és harmatba füröszté

Arcait a hajnal, s mert arcai szebbek azénál:

A hajnal csak azért lett szégyent vallva pirossá.

Nézzed bár szemeit: mi van ottan földi? Az éjfél

Legfeketébb foltját napnak közepébe ha tenném,

Még az lenne talán szeme nyílt fényére hasonló.

Oh Árboc, mondd, s a hajnalt leimádkozom érte,

Elhozom a napot, és minden ragyogásit az égnek,

S itt hagyom érte neked, mert ő maga szép nap előttem.”

Igy szólt ő; de nehéz gondok s fájdalmak epeszték

A szomorú lánykát; Árboc pedig álla közöttük

Félig emelt karddal, s így szólt kifakadva boszúsan:

„Vagytok-e még többen s mit akartok fecske beszédűk?

Vagy vígságtokat én megháborgattam-e, hogy most

Rajtam üt e sok nyelv, s fülemet nem hagyja nyugonni?

Hagyjatok el, bizony itt az idő, hogy hagyjatok el már,

És ki ezentúl is háborgat játszi szavakkal,

Annak némavakon hasznosb lett volna születni;

Mert én némává s vakká teszem őtet azonnal.”

Ő így szóla, s haragja elől hátráltak az ifjak.

Dember kardra csapott. Még ez végére sem érvén,

Jött maga gőgös Ozúl, a lányt megnézte, s imígy szólt:

„Hah! bizony ok nélkűl sátorban nem marad Árboc,

Kincse van, őrzeni kell. Ifjú, halld, amit Ozul mond:

Add nekem a lánykát, od’adom Zeje lányomat érte,

Énekes, és ragyogó, mint legszebb csillag az égen,

S harmatnál gyengébb, nem volt még férfikarok közt.

És adok öt fiatal hadi mént, mind gyorsat, erőset:

Nyergesek, és aranyos csótárral gazdagok, és bár

Kérj még rá valamit, kész érte megadni vezéred.”

Erre felelt szaporán Böngér fia, termetes Árboc:

„Tisztelet, oh diadalmas Ozúl! és hála tenéked;

Hogy Zeje lányoddal megkínálsz engem, utósót

A harc hősi közűl; de bocsáss meg, nem szabadulhat

Árboc ezen lánytól: hozzá van szíve lekötve.

Amit ezentúl még mondasz, fejedelmi ajándék:

Oh de habár paripád mind széltől volna foganva,

S rá csillagos ég közepéből lenne kiszegve

Legragyogóbb takaró, az mégsem kedves előttem

E lányhoz képest. De ha gyáván küzdve találandsz,

Vidd haza őt bízvást, és engem fogj be lovadnak.”

Elvégzé Árboc, s így válaszol erre vezére:

„Meg nem gyűlöllek, noha kissé büszke vagy Árboc!

Elvárom harcod hírét; de ha gyáva vivó léssz,

Rajtad ütök, s e lányt feleségűl birja lovászom.”

„Nem, soha!” szólt Árboc, s megüté a kardot előtte,

És iszonyú szemeit vérrel tarkázta haragja.

Megfordúla Ozúl, s elmentek az ifjak utána.

Igy mulatának ezek, mikoron már fölkele a nép,

S Ernyei kürtétől hangzott széltében az ország.

Fölrobbant Salamon csattogva királyi hadával,

Jött az erős László, jött Géza, boszúsan eredtek

A rohanó seregek pusztult szélére Biharnak.

Árboc csillapodott, látván, hogy nincs ki boszontsa.

Könnyü ruhát s tigrisbőrt tett paizsára, szelíden

Eltörlé a lány könnyét, s odavitte leülni.

Ő pedig ült kis lábaihoz, s biztatta szavával.

Akkor megnyitván rózsás szűz ajkait a lány

Szólt, s kedves hangját a lég is játszva emelte:

„Bajnok! téged erős, de szelíd atya nemze, s öröm közt

Bíboros alkonyban születél kegyes édes anyától:

Nem bántasz magad, és mástól bántatni nem engedsz,

Hogy jóságodnál rabságom kínja nyugodjék;

Téged azért, mikor istenemet kérlelni borúlok,

Szüntelenűl bizodalmas imádságomba csatollak,

Hogy valamerre menendsz, érezzék fegyvered élét

A csata vérmezején, s rettegjen jőni halálod.

Csak soha erre ne jőj: inkább a kölykes oroszlánt

Vagy dél sárkányát verd föl háborgani, mint a

Hármas bércek urát, s termékeny Hunnia népét.

Csattog az, és fölkelnek ezek, fölkelnek az ifjak,

S a pártás szerető nem fél gondolni reájok.

Nincsen erő, melyet meg nem győznének erővel,

Nincs rohanás, melyet rohanással meg nem előznek.

Csak maga a fejedelmi vitéz, a baltacsapással

Rettenetes László, seregekkel mérkezik és győz.

Oh Árboc, tudom én, hogy Ozulnak népe veszendő,

És te talán meg is átkoznál, ha elérne halálod,

Hogy, noha jól tudtam, nem szóltam semmi veszélyről.

Mondom azért, jőj el, sőt fuss, amennyire futhatsz;

Mert hacsak el nem nyel seregestűl Cserhalom, itt ér

Benneteket s letipor Salamonnak szörnyü hatalma.

Oh jer hát, kísérj el atyám teremébe: talán még

Ott vár, ősz hajait szomorún tépdelve miattam.

Jer, ha elébe megyünk, meglásd, fog sírva köszönni,

Sírva köszönni neked, hogy lányát visszaszerezted.

Váltságúl amit birhatsz, elhozni szabad lesz.

Dúsan térsz haza, s majd ha lovad megbotlik az úton

Nagy testhalmokban, s nehezen röppennek odább a

Jól lakozott madarak, megdöbbensz, kérded az éjtől:

Mely nép táboroz itt? és nem fog senki felelni,

S ím meglátod Ozult, véres képére süt a hold:

Akkor az ősz bajnok lányát tisztelve megáldod,

És a nemzeti gyász mezejéről búsan odábbállsz.”

Nem szereté a rab lánytól ezt hallani Árboc.

Mégis visszanyomá lázadt lelkébe haragját,

Fölkeresé a lányka szemét, így monda viszontag:

„Mit mondasz nekem álmokat, oh szépséges Etelke?

Nem tudod azt, hogy szó nem ijeszt el bajnokot? Ember

Kell oda, s öldöklő fegyver; de te mily csapodár vagy,

Hogy fenyegetsz? - A rózsa megint be akarna borulni

S nem tud, mert kebelét melegíti az ifju verőfény,

Harmat reng levelén, és a völgy hű szele ráfú:

Mindinkább kiborúl azután, s bimbója mosolygóbb.

Úgy te szeretnéd homlokodat fellegbe takarni,

S az jobban kiderűl; örömest ráncokba kevernéd

Barna szemöldökidet; de azonnal visszahuzódnak,

Mint délszakra menő naptól a könnyű szivárvány.

Bús, komoly is lennél; de mosolygó kellemek őrzik

Arcaidat, s szebb vagy, mikor ezt elrejteni készűlsz.

Halljad azért, és tudd, mire szánt el tégedet Árboc:

Honnosaid minket nem fognak elérni, vidáman

Ülnek azok hűs csarnok alatt hadi dalra figyelve.

Sok borral társára köszönt, s nem tudja, hogy avval

Issza halálpoharát; mert nincs már, akire gondolt.

Mink azalatt tova száguldunk, s bár jőjenek aztán

Hőseitek, vagdalhatják a visszasüvöltő

Esti szelet, vagy az árnyékot, mely barna homályban

Rengve fut, és hosszú rémmé nyujtózik előttök:

Minket ugyan többé nem fognak lelni, s köszönjék,

Hogy nyilaink által nyomorún nem halnak el ők is.

Én pedig elviszlek tenger szigetébe keletre;

Szózatosabb ott a csalogány, és berke virítóbb,

Lengedezőbb a szél, szebben tündöklik az ég is,

S kis csemetén nemesebb izlés almái pirulnak.

Abba madár sem jő innen; fáradva zuhan le

A sas is arra röpültében, s örvények elisszák

Szárnyait: embernek bajos út, csak századik éri.

S jőjön bár maga, kit nevezél, a baltacsapással

Rettenetes László, s vele honnod ürüljön is, elvész,

S tengeri szörnyetegek fiait táplálja hadával.

Őt, mikor a fényes fegyverben látja leülni

A mélység hala, rámozdul, s közelíti örömmel,

Emberevő száját puha szép tetemére kinyitván.

Csak te kesergesz tán, de haszontalan; ekkor erőmmel

Nem birhat kényed: jobb hát kebelemre borulnod,

És örömet hoznod fiatalságomra sziveddel.

Boldogságomat én tőled nem foglalom ingyen,

Amire vágyad ered, fogod azt birhatni kezemből,

S kedveden áll, Árbocnak rabja, vagy asszonya lenni.”

Így szólott ravaszúl, hogy Etelke felejtse hazáját,

És egyedűl legyen ő kebelének gondja, szerelme.

Balgatag! a síkon már megvillantak az ércek,

Por kele, és lobogós daliák vágtattak előre.

„Talpra vitéz!” hangzott szájából gőgös Ozulnak,

„Talpra vitéz!” hangzott az egész Cserhalmon utána.

És kele a kunság zörgő fegyverrel, üvöltve.

Megrendűlt ekkor, s bámulva tekintgete Árboc.

Mint kit aludtából földrázó dörrenet ébreszt,

Úgy kele ő: elröppentek szép képzeletének

Álmai, és gondok, más gondok mint az irígylett

Szerelemé, szálltak habozó lelkére setéten.

Jött fegyverneke, és paripát, dárdát hoza gyorsan.

A fölijedt deli lányka legott elhagyta ülését;

Nem rejté örömét, örömében könnye megindúlt.

A siető Árboc sírását búnak itélé,

Büszkén hordta fejét, s hadi indúlatja hevében

Hagyva előbbi szelídségét nagy zordonan így szólt:

„Sírhatsz, akiket ott megláttál, halni sietnek.

Sírj; de utószor most, örömöd várjon be csatámról.”

Igy szólván paripára szökelt, és rendbe vegyűle.

Két részről riad a kürt és csendűlnek az ércek.

Vad recsegésök után örvény szakad a levegőben,

S összeveszett hangok zavarékit hordja visítva.

Fennvillámlik Ozul, haragos pej mén fut alatta.

Sorra megy ő, hadakat rendel, fölkelti az átkon

Szendergő haragot, s az ölés vad gondjait: egyben

Megnémúl az öröm. Cserhalmon rengve, csörögve

Vaskoszorú villog hadijesztő férfi kezekben.

Csak maga gyenge virág az emésztő körben Etelke.

Kétes öröm s bú-fogta remény változnak eszében.

Nem láthat le, kemény hadi férfiak állnak előtte.

Térdre borúl, és kéri kegyét a mennyek urának.

Vesszen-e? Hasztalanúl menjen kérelme szivéből,

S szűz tetemét a harc iszonyú katonái tiporják?

Meghallgassátok gyötrelmiben, oh egek, őtet,

Honját kéri, ti adtátok, ne ragadja el ember.

Hah! de mi csattog alatt! mely nép rohanása közelget?

Vassá váltak az emberek, a sok dárda Bakonnyá,

És nem ló, röpülő sárkány viszi rémesen őket.

Mintha velök hoznák az egész nagy földet, utánok

Mozdúl az, s panaszos porait fölhajtja az égre.

Itt vannak, ritkulva leszáll a porköd: erősebb

Férfiak a vasnál, és a sok dárda Bakonynál

Szörnyebben villannak elő; habosan megy alattok

A délceg hadi mén, üdvözli nyerítve az ormon

Állókat, s meredő füleit hegyesíti reájok.

Nézzétek, kit föd legelől kapcsoltan arannyal

Szép párduckacagány? ki lobogtat kolcsagot ékes

Nyusztkalpagja fölött ragyogó nagy gyöngybe szegezve?

Sasszemeit bátran veti kész seregére Ozulnak.

Ifjú még, a férfiuság nem gyáva mohával

Most barnúl, arcán szépséggel páros erőnek

Dísze virít, de szivét máris nagy gondok emelvén,

Méltósággal jár, s forog a seregeknek előtte.

Ő! s ki lehetne egyéb a hármas bércek uránál?

Ő az! sárga lovát meghajtva hatalmasan űli,

S az büszkén szedi szárait, és alig éri meg a port.

Alföldön született széllánggal vemhes anyától

És versent futa puszta mezőn a könnyü szelekkel.

Most viadalra szokott, s vas-zablát hordoza száján.

Barna tömött felhőn az egekhez tudna rohanni,

Oly sebes és könnyű: Salamon még akkor is ülné;

Mert nincs nagyratörő lelkének semmi határa.

Nem tova, s csak kissé hátrább ősz Ernyei nyargal.

Ernyei, kit késő fiak is tisztelve neveznek.

Kész bajnok, de rokon karok ellen sírva csatázó,

Bús atya, honja egyes sergének mégis örűlő,

Most jól bízva halad mellette királyi urának.

Bölcs és tisztes öreg mellett szép látni az ifjat.

Hajh! csak ez a hévtől inkább ne fogadna tanácsot

És gonosz embertől, Mogyoród nem nyelne rokon vért,

S csontokon ült szellő gyászt nem hordozna határin!

Vagy hova tévedtem? Hallgass el, bánatos érzés!

Győzni tanult hadakat látok száguldani: látom

Veszprém s Tolna merész hadait, Zala népe virágát;

A Duna mellékét látom fölkelni; Fejérvár,

Honni királyokkal még akkor büszke Fehérvár

Gyermekeit magasan rengő dárdákkal. Utánok

Nyitraiak jőnek. Komolyan megy előre vezérök:

Nem ragyogó maga, fegyvereit láttatja ragyogni,

S mennyei végzéshez mérvén a földi hatalmat,

Elszántan, de okos gonddal viszi harcra vitézit.

Tiszteld őt magyar, és neve mondására hajolj meg:

Géza ez, a győztös Bélának idősb fia, jámbor

És örömest vesztő, csak kárán nemzete nyerjen.

Most a dúlt Bihar és véres Tisza népei jőnek

Réz buzogányokkal; mentéik hátra lebegve

Úsznak az alszélben; szemeikben néma boszú ég,

A cserhalmiakat kicsapó szikrája keresvén.

Mért rebeg a szózat Lászlót is közbenevezni?

László, a fejedelmi vitéz, amaz isteni férfi,

Aki kemény erdélyi pejét ugratja közöttük?

Nem föld ád neki lelkesedést: szűz tiszta szivében

Él az erős isten, s a nemzeti ritka dicsőség.

E kettő viszi csendes időn, s intézi csatáin.

Nem villám vagy szélrohanás viadalba menése;

Oly az, mint, ha leszállana, lenne az égnek uráé,

S emberi fegyverrel ha csatázna gonosz fiak ellen.

Arcán lelkének teljes nagysága ragyog, s még

Hódítóbb ez erős ifjúság kellemi által.

Termete nem látszik romlandóságra teremtve:

Szép, magas, és izmos; vállán két bojtos oroszlán

Bőre terűl, széles mellén egymásba harapva

Vastag aranyszájjal; paizsán Pomeránia hőse

Látszik tört fejjel lehanyatlani Béla kezétől.

Béla hatalmasan áll fölemelt dárdával előtte,

Érte sohajt, rá vár a gyenge királyi leányka,

S már-már nyujtja kezét, koszorúját nyujtja kezében.

Kalpagját hamuszín lobogó árnyéka takarja;

Rojtos két saruján súlyos sarkantyuja fénylik,

Jobbjában villog, s perdűl a szörnyü szekerce.

Nézi Ozul, bámúl a nép, elhűlten, ijedve

Kérdezik a halmon: „ki az a hadi férfi közöttük,

Nagy s izmos vállal magasabb a többi seregnél?”

Mint mikor a vizek istene kél, nagy melle kilátszik,

És elnéz hullámi fölött: László is azonkép

Vállastúl magasan látszott a többi seregből,

És ha körűlhordozta szemét, elláta fölöttük.

Három erős apród jött sok fegyverrel utána,

Íját hozta egyik s nyilait puzdrába szorítva.

A másik buzogányt, s rohanó kopjákat. Utánok

Jött, s egyedűl a nagy dárdát hordozta Kelendi.

Szálfa előbb, hegyen állt bokros szép fejjel az égnek,

Ágai közt madarak fészkeltek: most oda fénylő

Gyilkos acélhegy van faragott végére szorítva.

Két kézzel bajosan, s csak alig forgatja Kelendi:

Béla dicső fia azt félkézzel emelgeti könnyen.

Régi hazánk fia ő: unokák! örvendjetek immár

Hallani a harcot, melyet László keze harcolt.

Összemegy a három vezető, komorodva megállnak

A rohanó seregek. Nem máskép csendesedik le

Tengeri partok közt a zajt még rejtegető víz:

Csillám fut tetején; de belűl a nagy hevet érzik,

És iszapos gyöngyös fenekére lebuknak az úszók;

A bölcs kormányzó csillámát messze kerűli,

S könnyü vitorlákkal siet a vészetlen öbölbe.

És ím zaj támad, feketén fordulnak alulról

A vad hullámok, hegyet, örvényt hányva setéten

Tátogat a tenger, fölhíja üvöltve szakállos

Gyermekeit, s iszonyú rohanással harcol az égre.

Nem nyughatnak alúl, fejöket rettegve ütik föl

Tört tajtéka közűl a mélység szörnyü lakói:

Barnúl akkor az ég, s a napfény elfut előlök.

Úgy nyugovának ezek; de vitéz képeikre kiültek

A rejtett haragok, s az ölő hatalomnak alakja.

Jel fuvaték, s egyszerre kitört a gyilkos erőszak.

Félig alájöve gőgös Ozul, s már záporözönként

Csengve röpült a nyíl két harcos népnek ivéből

S a szabados köztért sűrű árnyéka borítá.

Rettentő; de nem ártó harc: fáradva leestek

Porzó lábak előtt a vesszők, csak maga László

Külde ölő nyilat a nagy idegről gőgös Ozulra.

Elment az, s csillogva csapott paripája szügyébe.

A megszökkent ló nyöszörögve rogyott le Ozullal,

S az csak alig tartotta magát, hogy völgybe ne hulljon

Messze vetett heggyel dárdáját földbe szegezvén.

Látták, s rémülten sietének elébe vitézi.

Unta ez ütközetet Salamon, s „a hegyre” kiálta.

„Most ide, aki vitéz, a hegyre kövesse királyát.”

És ki ne menne? „Temessük el azt, riadoznak az ifjak,

Aki velünk nem jő” s mennek vetekedve nyomában.

Ernyei szól egyedűl: „Ne siessünk veszni, királyom,

Van laposabb út is, meredek nagyon a hegy előttünk.”

„Gyáváknak meredek, nem az a nagy bércek urának.”

Igy szól, s egyszersmind nagyot ugrat könnyü lovával

A tüzes ifju király, alig ér vele népe; de mostan

A kunság ordítva lecsap. Száz kopja röpül le;

A megütött paizsok nagyokat döbbenve repednek;

Megrendűl Salamon nyergében, hullnak az ifjak.

Hasztalan, ő el nem csügged, folytatja vivását.

Kardra kerűl a harc, s ím a magyar ifju királynak

Kardvasa villámlik legelől. Sok futna előle,

Meg nem fordulhat: leesik csikorogva sebében,

S hengeredő tört teste lovak lábában akad meg.

Most közelít Árboc, szerelem s harag űzi csatára.

Súlyos karjától leesik Bere, Szondi: lovastúl

Megdől az, s csak alig lesz ment a szörnyü haláltól:

Társai fogják föl sürüen csapatozva nyomában.

Már Salamonra vivé dárdáját Árboc; ijedve

Zúgtanak a távollévők: ősz Ernyei gyorsan

Ott terem, és az ütő dárdát elcsapja szivéről.

Most gyalog indulnak fel többnyire: gyilkos acéllal

Fordul meg Salamon, bántóját szerte keresvén.

Ernyeivel küzd az, s elvágott dárdanyelével

Visszacsap a nemes ősz bajnok képére boszúsan.

Arra rohan maga is, vele fölrándulnak az ifjak

S elleneit víják: a kun vaskarja nem enged,

S hosszu lesz a rövid út a nagy meredekre vivóknak.

Géza tovább lekerűl népét kímélni ohajtván.

Hosszu de biztos utat választ a hegyre: vasazva

Megy négy szegletben roppant dandára, s tömötten.

Nincs akadály, melyet meg nem nyomhatna. Előttök

Bátor Opos száguld, s csak alig zabolázza haragját.

Menne, rohanna, röpülne, de nem hagyhatja vezérét.

Messze kerűld idegen föld gyermeke, messze kerűld őt!

Irgalmatlan erővel jár a harci veszélyben,

S még kezeit soha ellenség nem hagyta el élve.

Gyors vágtatva jön egy csapat a dandárra: erősen,

Bár lassan, megnyomja, s halad bölcs Géza közöttök.

Bátor Opost már a megölöttek vére borítja.

László közre marad, s így haddal szerte körűl van

Véve Ozul. Hármas ropogással csattanik össze

Két heves ellenség. Iszonyú torkokkal üvöltöz

A győztös harag, és nyomorultan jajgat az inség,

Cseng, törik a fegyver, döbög a pajzs, harsog az érckürt,

S a levegő nem elég a sok hadi hangot emelni.

Gyilkos népek alatt nyög Cserhalom, oldala síkján

Vas lábú paripák dúlnak: port verne, de vérrel

Páros az, és letapadva borúl a gyenge füvekre.

Villámként fut s csattog Ozúl a rengeteg ormon.

Nincs helye, száz helyen is lecsap a seregekre gyakorta.

Majd itt, majd meg amott tündöklik fegyvere: vissza

Verdesi a közelítőket, s biztatja vitézit.

Mint mikor a nádas tetejét szél űzi, zavarja,

Úgy kevereg s mozog a kelevéz s kard: ő buzogánnyal

Döngeti elleneit, s valamerre megy, a zaj, erőszak

Ővele jár: ott a rontó csata mérge. Miatta

Csak lassan kelhet Salamon. Még messze hegy alján

Harcol Géza; de László jő veszedelmes erővel,

S a lecsapó katonák nem győzik elállani utját.

Jő legelőbb egy könnyü csapat. Kopjázva vet ellent

Bajnokival László, azok egymást érve lehullnak

Kopjavetési miatt; de vadan jő Cserge vezérök,

Mint hegyi szálfa, magas lobogóval messze kitetszvén.

Kétszer vet Lászlóra gerelyt, harmadszor eléri

S rettenetest hangzik Lászlónak pajzsa; de vissza

Rántja ez a kopját, s rohanón Csergére hajítja.

Cserge bukik vesztére: saját vasa száll be ropogva

Homloka nagy csontján, s ő félrezuhanva lefordul:

Fut lova, és az üres nyerget szomorún viszi hátán.

Béla dicső fia megy tova, s már öldökli, zavarja

A másik csapatot. Katonái zajongva nyomulnak

Dúló bárdja után, s a kunság elfogy előttök.

S ím más hadnagy jő feketés vaslapba ruházva,

A csendes Kobut, és Lászlóra szökelteti ménét.

Régi vitéz lassú ártalmat hordoz eszében,

S nem kis erőt agg karjaiban. Rémítve csörömpöl

A páncél testén; László paripája megugrik,

S már Kobut a kelevézt derekához méri hegyével.

El sem véti; de Lászlónak peje ujra megugrik,

S elrohan a kelevéz üresen. Nem késik, azonnal

Megfordul Kobut, és tova tér Lászlónak előle.

Most meghajtja lovát László, s a szörnyü szekerce

Fölkel ölő vágásra; Kobut nincs itt, hogy elérje.

Távolról rohan ő sarkantyút adva lovának,

S a kelevézt magasan László arcára feszíti.

Mindent félrevet ez, kinyitott baljába szorítja

A vékony kelevézt, s Kobutot vele húzza magához.

Akkor jobbjával leesik nagy bárdja Kobutra,

S amint megszegi vassisakát, nagy része kicsorbúl,

És lereped. Kobut elszédűl, s a másod ütésre

Megcsörrenve ledűl, s ősz fürtei vérbe borulnak.

Béla dicső fia megnézé, s így monda: „Merészen

Harcola bajnokiért az öreg, s tetemökre borult le.

Meg ne tiporjátok ti Biharnak gyermeki őtet.

Nem harcol többé, temetését várja porában.”

Igy szólt, s elkerülék az elejtett testet az ifjak.

Ő pedig a repedett bárdot levetette, s Kelendi

Jött a nagy dárdával elő. A harmadik osztályt

Kergeti már László. Dárdáját félve kerűlik

A kunok, és mással keverednek harcba körűle.

S ismét jő egy hadnagy, erős magzatja Cikának,

A rohanó Dember; de nem ellene, népe felé csap,

És Bihar ifjai közt száguldoz véres acéllal.

Ellene megy László oldalt fordítva futását.

Hallja zaját Dember s nem fordúl vissza, tovább megy

Mint a vízszakadás, a völgyi vitézeket űzvén.

Nem retteg dúló csapatok közepébe rohanni,

Csak maga rettenetes László, őt futja, kerűli,

És dárdája elől bátor katonáin utat tör.

Hasztalan! ott terem ez. Haloványság űli az ifju

Arcait, és most éltében legelőször ijed meg.

Megfordúl; de remeg sastoll lobogója fejével.

Rettentőn közelít dárdás László is azonban,

A rezzent levegőt zúgó rohanása hasítván.

Mind Demberre kiált a kún, s ő rendbe szedődvén

Helyt áll, régi dagályával fölkelti haragját,

S a hosszú kelevézt szúrásra feszíti; de László

A szúró kelevézt ügyesen föltartja paizzsal,

S egyszersmind suhogó dárdáját szörnyen emelvén

A nyakszirten ütött Dembert megsujtja: lovastúl

Eldűl a nyomorult, a völgybe hat ölnyire bukván.

A nagy erőszaktól Lászlóval tántorog a ló,

És lerogy összeszorúlt páráját nyögve kifúván.

Szép, míg déli tetőn áll a fiatal fa, verőfény

Járja fejét, lombjának zúgva hizelkedik a szél,

S gyenge virágok bujnak elő hűtözni tövénél

Harmatos árnyékban; de hamar jő ellene szélvész,

S forgó harcaival csikorogva kirántja tövéből.

Akkor napfénytől elhalnak az ifju virágok,

S hervadt lombjai közt szomorúan hallgat az alszél.

Szép s ragyogó voltál Dember te is a magas ormon.

Most az erősebbnek nagy sujtására ledőlvén

Éktelenűl nyomod a földet, hova rablani jöttél,

S majd beköszöntenek a véres por férgei hozzád.

Új paripára szökik László, ijedezve kerűlik

Rettentővé lett karját a vert hadak. Ortos

A negyedik hadnagy, jövetét nem merve bevárni

Megszalad. Oktalan! a dárdát nem tudja kerülni:

Az derekába merűl, s gonosz élét elnyeli gyomra.

Még ki van, aki merész karját Lászlóra kinyujtsa?

Hol vagytok, kiket a delelő nap láta örülni,

És elbujt rablástok elől? Hova lettetek ádáz

Bajnokok? a hírért ki csatáz meg Béla fiával?

Nincsenek! a szaladás legutósó gyáva reményök.

Még maga harcol Ozul, s László katonái elesnek

Karja miatt. Elesik szeme fényit vesztve Zavartag

És Kaba, és az erős Kurzánnak erős fia Dombi.

Jött Kalló, sebes örvényként forgatta kezében

A láncos buzogányt, s az messze röpülve halálos

Gombjával szaladók hátát döngetve bezuzta.

Most meglátta Ozult, s csörgő láncára eresztvén

A sujtó buzogányt iszonyún jártatta fejénél.

Ezt is Ozúl, az ütést kikerülvén könnyü bukással,

Mellben vágta, s szivét ketté osztotta. Legottan

Ingadozott Kalló, s buzogánya magára csapódván

Láncával betekerte nyakát. Rávága Ozúl még,

S az lezuhant. Érted hala meg, szent földe hazámnak

És el nem jajdúlt, fenyegetve borúla porodba.

Látták a szaladók, s ordítva siettek Ozulhoz,

Ő haragos szemeit forgatván harsoga rájok:

„Im gátot vetek a holtakból, még hova futtok?

Élni talán? Ide hát! még itt élet van előttem.

Elvész, aki szalad: szaladását éri halála.”

Monda s erősített lélekkel vitte vitézit.

Új harc támada most. Elbúsúlt lelkek ijeszték

A győzők erejét. Valamint mély poklos üregben

Hol szilajúl sívó ördögfiak üldözik egymást,

Oly vala itt a zaj viadalmi körében Ozulnak.

Látta, de nem kerülé ezt a fejedelmi levente.

Kardot rántva csapott közepébe s kiáltoza fennyen:

„Jer neki, büszke vezér, vagy szívedet add meg előttünk.”

S íme egész seregek mérgét hordozva szivében

Eljöve gőgös Ozul. Mint pusztai borzas oroszlán

Megrohaná Lászlót, s paizsát elverte kezében.

Visszacsapott ez, s most vasaik veszedelmes erővel

Összetalálkozván a léget messze betölték

Rémítő csengésökkel. Borzadva remegtek

A lobogók, s fejeikre halál árnyéka setétűlt.

És ha mikor Lászlót megszédíthette halandó,

Most vala az. Diadalra szokott vágása Ozulnak

Bal vállába hatott, s vérét mellére kiontá.

Már László keze is vágásra szegűle, de látta

S elkerülé Ozul a villámló kardot azonnal

Félrébb szöktetvén, és új rohanásra irányzott.

Nem várá emez, ellene ment és monda: „Ne örvendj

Véremen, ellenség, fejedet viszem érte hazámnak.”

Igy szólt s egyszersmind megelőzve csapásit Ozulnak

Hármas erőszakkal leütött nagy barna fejére.

Szélvész markában kard nem sujthatna nagyobbat:

Ketté vágta fejét, s mellcsontját érte hegyével.

A hasadott fejjel leesett nagy teste Ozulnak,

S melyen büszkén járt, lett a rút porral egyenlő.

Nézték, s nem láták többé katonái csatáját,

S teste körűl keserű szívvel harcolva elestek.

Cserhalom a meredek helyen is már meg vala víva,

A vérben fürdött Salamon fölütött az oromra,

Elfoglalt ragyogó zászlót lobogatva kezében.

Már csak tetteiből vélnéd országok urának:

Mindene tépve vagyon, tetemén nincs semmi királyi.

Itt is megszalad a kunság, más részen előttök

Áll a széledező dandárral Géza, s Oposnak

Életvesztegető buzogánya kopog le fejökre.

Merre, hová? nincs út, menedék nincs, gyász van előttök,

Gyász nyomaikban: dőlt feleiknek szörnyü halála.

Árboc is, a szomorú csatazaj zendűlve fülében,

Megfuta Ernyeitől, s rabját fölkapta ölébe.

Vaddá lett veszedelmében, nem hallgata szóra

S nem vala mint ezelőtt szerelemmel képe mosolygó;

Féltés ült azon, és vesztő borulása szivének.

A lány esdeklő szemeit most senki sem érté,

Tajtékzó paripán lebegett reszketve sikoltva,

Vad szél hordta haját, vad szél hordozta ruháit,

S a bajnok vas karja feküdt bús keble verésin.

Fenn vala már László, s vállát bekötözni leszállott.

Most hogy előtte rohant a lány gyötrelmivel Árboc,

Rá iszonyú szemeket vetvén végezte kötését,

S lóra kapott. Hangos dobogását messze kihallá

A szaladó Árboc. „Haj! hát elvesztlek Etelke,

És az írígy végzés téged sem hágy meg ölemnek?

Vesszek el inkább, és te is akkor vessz el előttem.”

Igy szól, s visszatekint, s fél dárdavetésnyire látja

Gáttalan űzőjét villogva nyomába rohanni.

Még egyszer meghajtja lovát, s keseredve szorítván

A lányt melléhez legutósó harca elől fut.

Mindinkább közelít a zaj. Már méri fejéhez

A kardot László. Még jókor visszacsap Árboc,

És a gyilkos ütést vasa elhárítja fejéről.

Ekkor tágúlást lelvén a lányka, öléből

Földre szökik szaporán. S most Árboc szembekerűlve

Harcol oroszlánként, melynek fölverte tanyáját

A környéki vadász. Jó fegyvere mint az ölő láng

Villog markában s Lászlónak melle felé jár.

S mintha tanyát ottan kívánna felütni örökre,

Mind csak azon fárad; mélysége kecsegteti, abba

Vágy belahatni s szivét onnan kicsikarni vasával,

A szivet, a lánynak, mint vélte, ha veszne, jutandót.

Harca dühösb vala mint ártó. Vas várra csatázott,

Mely iszonyú csengésekkel felel a sok ütésnek.

Nem hever a legerősb daliának jobbja is addíg;

Dúlja, emészti az őt és megfárasztja sebekkel,

Hogy végtére betört házként nyergére leroskad

S tündér vágyaiból a halál veszi által az omlót.

Csak maga állt már a győző s harc-nyomta lováról

A vérsíkra leszállt. A lányka elébe borúla,

És köszönő ajakát az örömnek hangja futá el.

László a remegőt kegyesen fölemelte magához.

Az kipihent karján, s a holt Árbocra tekintvén

Megszáná esetét, s így szólt jó lelke hevéből:

„Oh ha szabad még kérni nekem, hálával adósnak,

Hagyd nekem e holtat: gondom van hűlt tetemére.

Nem volt ő zordon, szerelem szép szózatival jött

Lábamhoz, s mikor úr lehetett kényére, rabom volt.

Tán vétkes s büntetni való, hogy rablani eljött;

Ámde kiszenvede már: én őt kis csörge patakhoz

Eltemetem s lobogós dárdát tűzök le porához.

Fölszedem a kikelet rózsáit, a parti virágok

Bokraival sirjára teszem. Hervadjanak ott el,

Mint ő is szomorún elhervada ifju korában.”

Megfogadá a fejedelem, s enyelegve imígy szólt:

„Hát a győzőnek mi jutalmat szána Etelke?

Nem fog-e Cserhalom neki is szentelni virágot,

Mely hervadjon bár, más szebb kelhet ki porából?”

Szebb vala ő, mint tudta, s szivet csábíta szavával.

Megnézé a lányka, szemét lesütötte ijedve.

Visszaesett a szó ajakán, a gondolat elhalt

Lelkében, s piruló arcát égette szemérem.

És mikoron mégis felelését várta mosolygva

A diadalmas hős, rebegő lágy hangon imígy szólt:

„Fejedelem! csak holtaknak kell adni halotti

Tiszteletet, s gyászos koszorút a hervatag ágból.

Élő háladatos szívvel tiszteljük az élőt,

S a győző neve kedves hang: leborúlva nevezzük.”

Látta pirúlását László, s nem enyelge továbbá.

Mint a tiszta harang kedves csengései, gyöngén

Hangzott a rebegő lánynak szózatja fülében

És lelkébe hatott; de az érzés könnyü hatalmát

A nagy gondolatok kiveték tusakodva eszéből;

Mégis szép szemeit nem merte bevárni szemével;

Harc-koszorúzta fejét a szűnő zajra fölütvén

Szerte körűlnézett, de futókat nem mene űzni.

Néma szelídséggel vezeté atyjához Etelkét,

És az öreg harcos karjába fogadta leányát

Elvetvén gondját, mellyel volt nyomva, szivéről,

S így szólt elboruló szemeit magas égnek emelvén:

„Mért mondott nyelvem panaszos szót ellened oh ég!

Nem büntetsz te, megáldottál bánattal, örömmel,

S most a bánat után tisztább örömekre derűlök.

Oh már nem lesz üres vénségem, mert velem vagy,

És a puszta lakot szavaid lágy hangja betölti.”

Igy minden részről az örömnek napja beállott.

Elragadott fiak és hölgyek rokonaikra borulván

Gazdag örömkönnyek folyták a bajnokok arcát.

Nincsen már csata. Rémítő hűs csendben alusznak

A rohanó daliák. Szél nem mozgatja meg őket.

És most néma dicsőséggel lépdezve közöttük

Összejön a három győző. Bámulva tekintik

Egymást, mint kiket a villongás messze szakasztott.

Hosszú pálya, halál pályája terűle közöttök,

És iszonyú jeleket vágott a harc keze rajtok.

Összejövének most, s népestűl térdre borulván

Hálát zengettek diadalmas ajakkal az úrnak.

Ők kiket annyi halál meg nem fáraszthata, kikkel

Nem birt a hadi vész, az idő mélyébe merültek,

S hamvaikat már a szellő sem lelheti többé.

Még maga áll a hegy, tetején sok század után is

Véren nőtt fűvel koszorúzva uralkodik a hír.

Vajha, midőn odatér honnunk fia, el ne felejtse

Őseit, és szabadabb lélekkel zengje utánunk:

Cserhalom, a te tetőd diadalmak büszke tetője!