CSERVENA HORA.

Sötét kietlen éj, az ég csillagtalan,

A holt világ felett vad vész üvölt, rohan;

Mint egy őrült szellem, mely felriad s kinek

Nincs teste, mégis oly borzalmas, oly hideg.

A falvak házai megannyi sírhalom,

Mely hóval fedve van s nincs a szomszédba nyom;

Itt-ott fa áll, mint egy virasztó remete,

Kinek az ég felé nyulik száraz keze.

Üvölt, üvölt a vész a szörnyü éjjelen,

Pusztít, ijeszt, ahol dühével elmegyen;

A veres erdőnek tájéki rengenek,

Mint egy elkárhozott, nyög, zug a rengeteg.

Körűl a láthatár sötét, mint a korom;

Fagy s álom vész erőt a fáradt vándoron,

Kit a vihar s az éj utjában meglepett,

Csupán a hit tart még szivénél meleget.

A veres erdőben két szomszéd sziklaszál,

S egyiknek tetején magas feszűlet áll.

E két orom felett találkozik vala

A gonosz lélekkel az Urnak angyala.

Egyik szelíd alak s mint a galamb fehér,

Másik vad és sötét, minő a denevér;

A jó angyal megállt az egyik tető felett,

A rosz lélek szinte mellé ereszkedett.

De mint az orvmadár, ha rejtett tőrbe csap,

Vijjogva felriad egy percnél hamarabb;

Kinek a szent kereszt nagy borzalmára van:

A szomszéd kőszálon űl meg magánosan.

‘S e szörnyű éjszakán nem nyugszik a pokol?

Gonosz lélek, most is jársz és ólálkodol?

S nem félsz megállani előttem vakmerőn...?’

- Az angyal így beszélt egyik halomtetőn.

»A jámbor angyal is miért hogy nem pihen

E szörnyű éjszakán s vészek küzdelmiben?

Gyöngéded alkatát átfújták a szelek...!«

Volt a másik tetőn a gúnyos felelet.

‘Az emberek között, - az angyal mond neki, -

Én Isten országát járok terjeszteni:

Hogy a jótett s erény ösvényén járjanak:

Segélem, biztatom, ki rajta ingatag.’

»S addig közöttök én a bűn magvát vetem,

Az ember nagy ritkán kerüli el cselem;

Kiben gyengűl a hit: virágos útakon

A vétek és kárhozat örvényéhez csalom!

Hah! mily áldott idő: mi nyájas éjjel ez...!

Az ember megszorúl, küzd, csügged, sűlyedez...

S midőn megtörni kezd lelkén hit és remény:

Ott termek hirtelen... és ő enyém... enyém!«

‘Átok szálljon reád s munkádra, oh gonosz!

De bár mondd meg, hogy az minő gyönyört okoz,

Ha egy erőtelen halandó elesett?

Gyilkos kárörömnél érzesz-e egyebet?

Mint a kézív, amely ölő nyilat vete:

Saját idegje is hosszan zug, reng bele,

A megbántott keblét s azét is aki bánt,

Marcongló fájdalom szorítja egyaránt.

Boldogtalan lélek! ki még nem kóstolád,

A jótettből eredt örömnek poharát!

Jótettnek általa a föld mennyel rokon,

S Istennek képe van a romlandó poron.

Tégy jól! s megérezed: mi jó, mi isteni,

A megsebhedt szivek baját enyhíteni!

Ha részvevőleg jársz nyomor s inség körül:

A másnak szánt öröm saját kebledbe gyűl!

Míg mást gyötörsz, te is szenvedsz gyötrelmeket,

Mert aki boldogít, boldog csak az lehet!

Ha éltető vizet az ég a tónak ád:

Mosolygó tükriben úgy látja meg magát!

Halld meg sátán! a jó, melyet kezed mivel,

Kebled meg nem haló férgét veszíti el!

S a sírók eltörölt könyhullatásai

A pokolnak tüzét birják eloltani!’

Igy hangzott e tetőn az angyalnak szava,

Mit a gonosz szellem mogorván hallgata;

Mint akinek szivét találták a szavak...

A jó angyal pedig folytatta ujolag:

‘Fel, fel gonosz lélek! ha tán egy gondolat

A jóra ösztönöz: sietve megfogadd!

Mely bűnöd éjjelin lobbanva támadott:

Kövesd e menny felé vezérlő csillagot!’

Az ördög nem felelt, de kancsalul vetett

Amarra egy sötét, álnok tekintetet;

Aztán szólt ravaszan: »Beszéded meghatott,

Mutass utat: imé jóltenni kész vagyok!«

Az angyal ellenét sokáig kémlelé...

Kinyujtá a kezét, s mutatva dél felé,

Kiálta: ‘Nézz oda! amott a rengeteg

Mélyén két utazó lézeng, mint a beteg!

Egyik küzd éhhalál lassú gyötrelmivel,

A másikat pedig hideg, fagy ejti el;

Gyorsan tehát! e két veszendő életet

Siess megmenteni, ha még megmentheted!’

»Tudod, hogy útamon utól vész sem ér;

De az éhelhaló számára nincs kenyér!

S az elfázott testét, lelkét megégeti

Azon tüznél, melyet én adhatok neki!«

‘Imhol van, ami kell! jőj, nyujtsd ki jobbodat

Ez a kenyér, nesze, itt a tüzed fogadd...’

- Mert betakarva volt mindkettő gondosan; -

Az utazók után az ördög elrohan.

Elérte azt, kinek bágyadt pilláinál

Álomnak képében repkedett a halál,

S a vér fagyott erén kékűlve megrekedt:

És lábához dobá gyorsan a - kenyeret!

Aztán tovább rohant: a tűz még nála volt,

És megkerűlve a sápadt éhen-halót,

Kezébe nyomta azt harsány kacaj között...

S gyorsan az elhagyott sziklára visszajött.

Hah! mint rászedtelek! gondolta titkosan,

S arcán a káröröm pokol-derűje van;

Hah! ez mestermű volt! reá az alvilág

Mindannyi ördöge ujjongva felkiált.

‘Korán örűlsz! mondá az Urnak angyala

- Ki mind e gondolat titkába lát vala, -

Korán örűlsz, gonosz, mert átkozott kezed,

Ha bár akartalan, de jót cselekedett!

Tüzet mondtam, midőn kenyeret adtam át,

És kenyérnek hivéd a tűz zsarátnakát!

Nézd, nézd! amott a láng az éjben fellobog...

Élnek, nem vesztek el szegény jó vándorok!’«

Az ördög felsikolt, - szeméből láng lövel,

S az angyalnak rohan rémületes dühvel,

Viaskodnak...! de ím az ördög győzve van,

S a szikláról alá hanyatthomlok zuhan.

Az angyal egy galyat gyorsan letör, s keze,

Amint egyet suhint a levegőn vele:

Sötéten villogó pallossá válik át...

S üzőbe veszi most az alvilág fiát.

Előtte a gonosz, miképen a fenevad,

Nagy ordítás között réműlve fut, szalad;

Csapkodja mindenütt az Urnak angyala,

Hogy festve hó és föld vérének általa.

A föld maig veres a régi vér nyomán,

És amikép beszél a kegyes hagyomány:

A setétség fia nem volt azóta ott,

S addig nem is megyen, mig látni vérnyomot.

De a szelíd angyal gyakorta megjelen,

S hű gonddal őrködik a gyenge emberen,

Kinek mindennapon fohásza légyen így:

Uram, bennünket a kisértetbe ne vígy!