Csevegések

Gyülöltem embert és világot

S e furcsa képü életet.

Sokáig vivtam ezt a harczot,

De látva annyi könnyes arczot

A gyűlöletnek vége lett.

Hisz’ költő csak szeretni képes.

Barátja minden szenvedő.

A bánatos vigasztalója;

Dala bocsánat, béke szója:

Gyülöljön a tömeg, nem ő!

Nem az irigység szól belőlem;

Nem gyöngeség, nem fájdalom.

Nevezd hóbortnak, hogyha tetszik,

És légyen őrület dalom.

Csak hagyj meg e szent őrületben,

S ne is legyek józan soha.

Fölér aranynyal, minden üdvvel

A költő láza, mámora!

Nem is volt még valami régen,

Három-négy éve sem lehet,

Veled sétáltam kint a réten

És rólad irtam verseket.

Sok jámbor szerkesztő lefőzött

S szidá hitvány dorombomat.

Ez a doromb hiába győzött!

Én akkor voltam boldogabb.

Hogy vártam, híttam azt a perczet

Mikor, ha majd nagyok leszünk,

Téged az oltárhoz vezetlek,

S a pap előtt megesküszünk.

Elváltunk s röpke év után már

Szebbnek találtuk a jelent,

Ám gúny a multat még se érje,

Az ifjuság emléke szent!

Megnyugszom íme, bárha sírva;

A múlandóság hű barát,

Magunkkal viszszük le a sírba,

Az első szerelem dalát!

Kérlek, ne zengjetek, poéták,

Folyvást szerelmi bánatot,

Könyet, sohajt, csillagsugárzást

S hüségről ne is szóljatok.

A hazugság versben megindít;

Szép rímeknek ne higyjetek.

Jó asszonyok, hány bús poéta

Nem érti a ti könyetek!