Csigadomb

Kicsiny halom volt, - körülötte nőtt,

Vadul burjánzott az árva-csalán.

Elemi iskolás fantáziámban

A Lomniczi-csúcs lehetett talán.

A kolozsvári öreg Lövöldében

Zajlottak akkor víg majálisok,

A Csigadomb oldalt s félre esett,

Magánya húzott és hívogatott.

A nyüzsgő gyerekhadat el-elhagytam

S a gonddal gyomlált játszó-tereket,

Hogy a giz-gazos kis ösvényre lépjek,

A „hágóra”, mely oda vezetett.

A kicsi dombról nem nyílt nagy kilátás,

De gyermek voltam, és a gyermek lát

Többet is, mást is, mint eső után

Lomhán szerteszét kúszó sok csigát.

A vadbozót közt jó volt tévelyegni,

Gyüjteni üres csigaházakat,

S a lakatlan, gazdátlan házikókba

Beleálmodni úrnak - magamat.

Gyerekkorom alvó lapályai:

Holdfényben úszó sejtések felett

Az a kicsi halom: a Csigadomb

Állt és jelentett örök hegyeket.

Az idő szállt, - a Csigadomb maradt,

Én összeforrtam, s egy lettem vele,

Én lettem ő, amikor elenyészett

A Lövöldével nyoma és neve.

Oldalt estem és félre estem én is,

Giz-gaz burjánzott rajtam és csalán,

Az ösvényt hozzám mégis megtalálták

Csigahéjt gyüjtő gyermekek talán.

Kis halom voltam, kis halom vagyok,

Nem is mutattam volna egyebet,

De megrendült a lomha föld alattam

S egyszercsak körülvettek a hegyek.

Kicsi halmokból roppant hegyek nőttek,

Az óra történelmet mutatott,

És Isten szép, nagy, kegyetlen kegyelme

Nekem mind hegy-barátokat adott.

Hegy-barátokat itt is, - meg amott is,

A mindennap héroszai közül, -

Istenem, mit tehet a Csigadomb,

Ha hegyek gyűrűje fogja körül?

Megpróbáltam hozzájok nőni fel,

Vagy legalább játszani Lomniczot,

S beleragyogni a váró világba

Valami ködös, szent káprázatot.

Nőni nem bírtam, nőni mégis kellett,

Köd- s felleg-ormot tornyoztam magamra,

A köd-káprázat aztán szétszakadt,

S én búsan eszméltem a - Csigadombra.

Istenem, tudom: kis halom vagyok,

Köröttem köd, káprázat szétszakadt.

Én nem nőhetek versenyt a hegyekkel, -

Csak köszönöm Neked a csúcsokat.