CSÍK FERKE

Csík Ferkének elfogyott a telke,

Annál inkább haza jár a lelke,

De a lélek bundát visz a hátán:

Így jár haza éjnek éjszakáján.

Csík Feri, ha végigmegy az utcán,

A kuvasz nyí visszahunyászkodván.

Csík Ferit ha valaki meglátja,

Keresztet vet; oly sápadt orcája.

Most jött haza hosszu bujdosásból,

Híre-hamva eltünt a határból.

Azt csak ő és a jó isten tudja,

Mily keserves lehetett az útja.

Jó fiú! már tíz év óta árva

És ezért lőn telkéből kizárva.

De fejét ő addig le nem hajtja,

Míg az udvart végig nem kutatja.

Legelőbb benéz az ablakrésen:

Apja, anyja ott tanyáztak régen.

Félve néz be, mintha búját lopná,

Hajh, pedig beh örömest odadná!

Most leül a lócán a tornácban,

Itt ült egykor ünnepi ruhában.

És előtte gyermek-ifjusága

Áthuzódék, mint a hold világa.

Majd tovább megy s a Kajlát az ólban

Ott találja egy almos zugolyban.

Míg ki nem hült apja örökéből,

Jóizűket hörpölt a tejéből.

Csík Feri most a kertet vizsgálja:

Megvan-e még három szilvafája?

És a méhek ott a kert mélyében

Mit beszélnek a komor éjfélben?

Csík Feri hogy megvizsgála mindent,

Félre vetve bundáját, körülment,

És kapált, és seprett, árkot ása,

Ámbár csak sohaj volt áldomása.

Gyakran egy kis elhagyott kamrában

Mécsvilágnál fúr-farag magában,

S mintha vész-zaj dübörögne távol,

Szomorú dal hangzik ajakáról.

Így jön ő nagy későn, mint az éjfél,

És korán megy, míg a nap fel nem kél,

S a lakosság sok kísértetet lát,

Elkerűlik rosz szomszédjok házát.

De a gazda reggel hogy felébred,

Szeme háza környékén megtéved,

Alig ismer görbe boglyájára,

Tört szekere s betömült árkára.

Folytonos, bár lassu működéssel

Ferke végez minden munkát éjjel.

S hétről hétre szépen van látszatja,

Hogy magát itt valaki mulatja.

És a fösvény, kit keresztfiának

Háza, telke felgazdagítának,

Félelemmel és gyanúval nézi,

Dolgait hogy más keze intézi.

De a háznál még több ember is van.

Nyugtalan vágy ébred Sárikában;

Mintha látott kép után epedne,

Titkon ébred tündéres szerelme.

„Hátha ő az?” szól a vétkes gazda,

Kit gondolt, azt mással nem tudatta.

„Hátha értem jő?” szól szép leánya,

A vidéknek legszebb Sárikája.

„S haljon! éljen!” volt a két kivánat,

Melyet súga rögzött bűn és szánat.

„Haljon, éljen!” s jórészt úgy van dolga,

Mintha élne s mégis meghalt volna.

Így megy egykor félhold éjszakáján,

Egy törött szántóvas van a vállán,

És megáll egy künn felejtett háznál,

Mintha vendég volna önmagánál.

De utána egymást nem gyanítva,

Megy a gazda és a gazda lánya.

És mikor a házhoz lopakoznak,

Hangját hallják rémséges zajoknak:

Mély sohajtás hallik, mintha vadkan

Fúna mérget s vért habzó kinokban;

Felvilágol a ház és utána

Csengő s tompa hangok zuhanása.

Rémülés száll a közelgetőkre,

Vissza is mennének nyakra főre,

De erős a jó és rosz kivánság:

Nem lehet, hogy titkát meg ne lássák.

Áll a gazda az ajtóval szemben,

Vad merénytől izzó félelemben.

Borzadozva, s mint a fal, fehéren,

A leányka az ablakhoz mégyen.

Csík Feri meg lángot szít kohában,

S csüggedetlen pőrölyöz magában.

Azt reményli jámbor, jó hitében,

Hogy jót várhat a jótét helyében.

És látá a gazda, kit talál itt -

Gyámfiát, kit régen elholtnak hitt.

Félre állott, mintha tanakodnék:

Mit tegyen, hogy meg ne károsodjék.

„Mennyit fáradt s mégis mind hiába!

E gézenguz üljön birtokába?”

Gondolá és gyorsan eltökélve

Monda: innen nem szabadul élve.

S míg a lányka nézi ábrándozva,

Csík Feri a pőrölyt mint hordozza,

Ropog a nád a ház tulsó sarkán,

Szél és a láng bele harapozván.

És az ajtó hirtelen csapással

Elzáródik egy kulcsfordulással.

Ferke hallgat s gyors lábak futását

Hallja s lát egy arcot ablakán át.

Csík Ferkének hűl a vér erében:

Mi lelé? nem tudja hevenyében.

Majd az ajtót kémli, s látja végre,

Hogy bezárták vég veszedelmére.

„A kovácsot zárni műhelyébe

Csak bolondnak, juthatott eszébe.

„Monda Ferke s csapkod pőrölyével,

Hogy a vas zár darabokra hull el.

„Hol vagy, gyilkos?” szól most kirohanva,

A szegény lányt csaknem eltapodva:

A lány nyitni jött elé az ajtót

És elájult, hogy kulcs benne nem volt.

Csík Feri most észre jött egészen,

A leányt hogy látta szépségében,

Vagyis inkább úgy megháborodék,

Elfelejté, hogy fején a ház ég.

Ők azonban, egymást jól megértvén,

Nem mulattak a veszély vidékén,

Ferke a kész vassal ment terhelve,

Sári Ferke sorsán epekedve;

Mentek, mendegéltek és nem volt vég

A panaszban, míg a házat érék:

Oly sok roszat tőn a fösvény gazda,

Hogy mind csaknem elvesztek miatta.

Múlt az éj, és a hajnal közelgett,

Állt a gazda egy nyilt szekrény mellett,

Egy nagy kulcsot forgatott kezében

És sokáig ránézett merően.

„Ide zárjam vagy a kútba vessem,

Bajba, vagy gyanúba hogy ne essem?

Ezzel zártam őt a másvilágra,

Hogy ne vágyjon többé birtokára.

Ez felérhet száz koporsószeggel,

Vissza nem tér, akit ez rekeszt el.

„S rejti kulcsát a szekrény mélyére,

Mélyebben még, majd ha reggelt ére.

És alunnék; de az éj kietlen,

A hold bujkál úszó fellegekben,

És az alvó, gyakran felijedve,

Képeket lát, milyekhez nincs kedve:

Látja halvány képét az árvának,

Hajai mint égre borzadának.

S amint öntanyáján csontig égett,

Hogy nem látni rajta emberképet.

Föl-fölkelne, de hová vonúljon?

Vele jár e kínkép minden úton.

Nincs menekvés, virraszt álmodozva,

S alszik egy jó percet sem nyugodva.

Most felugrik s rohan a kamrába,

Belemarkol Sárika hajába:

„Nem láttál egy embert? szólj, ki volt az?

„Sári felriad s szól: „Ég, irgalmazz!”

„Nem láttál egy embert, egy halottat,

Egy elégett - és feltámadottat?

Halavány volt, mint a hold sugára,

Mely lesütött rémes orcájára.

Ő volt, ő volt!” és választ nem várva,

Vasvillával rohant udvarára.

És az udvart és kertet bejárván,

Megbotlott egy feldőlt eke szarván,

S hogy ráismert új szántóvasára,

Visszahökkent s köd borúlt agyára.

„Hát ez a vas, melyet ő kovácsolt,

Ó, ki régen és most újra megholt?”

Nem lőn maradása; menni kezdett,

Elhagyá a házat, udvart, kertet,

Bujdokolva ment a faluvégig,

Késő bánat és iszony kisérik.

„Elmenjen hát, soha meg ne álljon,

Hátha, amit láta, csak vad álom?

„Még megfordult egyszer s visszanézett,

S ím fehéren ott állt a kisértet:

A rettentő pőröly csontkezében,

S barna szeme villogott setéten.

Most már nincs a földnek urodalma,

Melynek birtokáért megfordulna:

Megy, mint kóró, melyet fölkergetnek

Szárnyai a zúgó förgetegnek.

Évek mulva már, midőn az árva

Mint nejére nézett Sárikára,

S gyermekekkel népesült meg a ház:

És volt rajta minden istenáldás:

Egy agg ember jött koldulni reggel

Dúlt hajakkal és őrült szemekkel,

És kiült az útárok partjára,

Mintha várna gazdag adományra.

S íme fürgén és vidám orcával

Két kis gyermek jött ki nagy lármával,

És örült és játszott fáradatlan:

Két boldogság testesült alakban.

Néz az őrült, mintha most eszmélne,

Ajka reszket mintha szólni félne,

S szemein egy régi fájdalomnak

Jégsziklái könyre olvadoznak.

Így ül estig és sír, mint a gyermek,

Valahányszor a fiúk közelgnek;

Néha suttog s láng fut el orcáin:

„Jertek hozzám, szép kis unokáim.”

Félve néznek hozzá a gyerkőcék,

És vigyáznak, hogy tán meg ne sértsék.

Végre álmot hoz rájok az estve:

Elvonulnak, jóizűn lihegve.

Támaszkodván földbe fúrt botjára

Az agg koldus vár az éjszakára,

Éjszakára, mely sötét határt von

Közted, élet! s félve várt örök hon!

Arcain az eldühöngött észnek

Vad redői holtra dermedének,

És midőn a reggel ismét eljő,

Némán ül az őrült, mint a sírkő.