CSILLAG, Ó, MESSZI SZERELEM!

Laktam már a magány monostorát,

Viseltem már a bús lemondás szürke

Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte

A gondok ráncrepesztő ostorát.

Istenem! lesz-e sorsom mostohább?

Szívem mélyén, mint odvából az ürge,

Könnyem vizétől milyen új és fürge

Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?

Bús az élet, de balga, aki gyászol;

Bozótok közt, csendes és árva pásztor,

Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.

Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken

Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;

Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!