Csillagszemű lovagok

Csillaghullásos, meleg éjjel

nyerik el ők az életet –

villanó fénysáv sötét bolton,

amit a kardjuk éle vet.

Köntösük fehér, jégsziporkás,

beszédes csillag a szemük,

arcuk, mint a pünkösdi rózsa

és édes szólni ővelük.

Homlokukat sivító szélben

messze kerüli el az árny

és lobogójuk pihe-könnyű,

mint selymes, fehér lepke-szárny.

Sárkányfiakra törnek zúgva,

de akkor is mind mosolyog

s szólnak, ha jönnek győzelemről:

Nem is volt olyan nagy dolog!

Otthonként néz le rájok este

a csillagejtő, messze ég, –

Ezek az Új Föld katonái,

ez a csodás Új Nemzedék!

Virág pattan ki, merre járnak,

ezüst patkós lovuk nyomán

s a szikkadt bokor rügybe csendül,

mint Áron-vessző hajdanán.

Hej, vágtassatok erre, erre!

– A világ itt még oly halott! –

Gyertek hős, ifjú paripások,

ti csillagszemű lovagok!