CSOBÁNCZ.

Ülj mellém a kandallóhoz,

Fel van szítva melege;

Csobáncz-várról, édes-kedves,

Im! halljad, egy agg rege: -

Múlt szüretkor Badacsonyon

Ezt Múzsámtól vettem én

Egykor, midőn magam bolygék

A hegy szirtes tetején.

Sok történt ott, a mióta

E pompás hegy földjébe

Szőlő s gyümölcs ültetődvén

A vadonnak helyébe,

Esztendőnként sok úri nép

Gyűl oda a szüretre: -

László s Rózsa szerelmek is

Ott kelt e bús esetre.

«Szép, jó s vitéz volt a kedves,

Nemcsak Vasban, Szalában

Volt legelső, - nem volt mása

Mátyás birodalmában;

Termetének annyi éke

Nem volt minden kelleme;

Bő értéke, híres neme

Nem volt minden érdeme:

Fellengező, erős lélek,

Éles, mély tűz-értelem,

Nemes, bátor, igaz, nagy szív,

Lángoló hív szerelem

Voltak azon tulajdoni,

Melyek őtet szememben

Egyetlenné s - örökössé

Tevék az én szívemben.

Itt ült velem legutólszor,

Engem általölelvén, -

Hű szerelme szerelmemnek

Teljesen megfelelvén.

Szüret vala itt akkor is:

A Balaton háborgott,

Zúgott a hegy a nagy szélben,

Hajh! és szívünk csikorgott!» -

«Isten hozzád, Rózsa lelkem!

Megyek, úgy mond, Budára;

S kikeletre Bátoryval

Onnan török nyakára.

Teli, hallom, vitézekkel

Immár Mátyás udvara,

S én ne mennék? - A ki nem megy,

Nem nemes, nem - magyar a’.

Ha az Isten szerencsét ád,

Visszahozom szívemet,

S borostyánnal koszorúzva

Viszlek haza, hölgyemet.

Szigligetben fogunk élni,

Szerelmünkben boldogok,

Hol fészkünkből kirepűlni

Egy könnyen majd nem fogok.

De ha az Úr oly sorsot vet,

Hogy Szentgyörgyi egy fia

Vérét ontsa - érted foly az,

Édes haza, Hunnia! -

Akkor Rózsám, Gyulafy-faj,

Kesergvén a mátkáért,

Vígasztaljon e gondolat:

Szép halni a hazáért!»

«Imígy szólott, súlyos kardját

Oldalára övedzvén;

Megdermedve, zúzott szívvel,

Magam’ kívül valék én:

S elszakadott kebelemtől! -

S elment a vad törökre! -

De fúlánkja szerelmének

Benn e szívben örökre! -

Oda van ő! - felgyilkolva

Örömei éltemnek;

E nagy világ semmit többé

Nem adhat már szívemnek! -

Oda van ő! - utána, haj!

Haszontalan sohajtok;

Oda van ő! - legyek én is!

Egyebet nem ohajtok.»

Badacsonnak szüretjében,

A hegy felső felében,

Hol nehezen fogamzik már

Szőlő a szirt keblében;

Alatta egy vén diónak,

Senkitől sem láttatván,

Egy legördült ormon űlve,

Csak rigóktól hallatván,

Imígy zengé, elmerűlve

Tengerében kínjának,

Szíve gyászos történetét

Egyedűl csak magának,

Szegény Rózsa, - Balatonra

Meresztvén le szemeit,

S fuldokolva nyeldegelvén

Sűrűn omló könnyeit.

A szép Rózsa! Gyulafynak

Dicsőséges leánya,

S a ki őtet csak ismérte,

Minden férfi bálványa:

A milyen szép és kellemes,

Oly felséges, kegyes, jó,

Dunán s Tiszán innen és túl

Nem volt hozzá hasonló.

Bő, víg s népes volt Badacson

Az akkori szüretben:

Mozgott, hangzott az egész hegy

Fenn és alatt, kinn és benn.

Urai és asszonysági

Veszprim-, Somogy-, Szalának,

Ifjai és leányai

Mindnyájan ott valának.

Durrogtanak a mozsarak,

Hogy a bérczek ropogtak,

Kongtak a még üres hordók,

Az ostorok pattogtak;

Harsogtak a tárogatók,

A hegedűk zengének,

Szólt a duda, tapsolt a táncz,

S a sarkantyúk pengének.

De mind erre a bús Rózsa

Örömre nem gerjede;

Mint a féreg-marta rózsa

Lankada és csüggede:

Se nem látott, se nem hallott

Keservénél egyebet;

Se nem érzett, se nem tudott

Keservénél egyebet.

Mert Lászlója, ki Mátyásnak

Diadalmas hadával

Dicsőséget ment aratni

Pogány-földön kardjával

S Mátyás halál-seregében

Harczolt Kenyér-Mezején

Sebet s utóbb halált nyere

Azon nyárnak elején.

Épen, midőn kalangyákban

Feküdt még a gabona,

Akkor jöve a táborból

Csobánczra egy katona:

«Szentgyörgyitől jövök, úgy mond,

Az ő árva szolgája,

Hol van Rózsa, - a kisasszony, -

Szegény uram mátkája?

Oh kisasszony! kegyelmednek

Szomorú hírt hozok én:

László úrfi, kedves uram,

Meghalt Kenyér-Mezején!

Farkas előbb oda lett már,

Kit innen vitt magával;

Farkas után én gondoltam

Sárkány paripájával.»

«Meg kell halnom, - eredj, mondá,

Ledűlve egy dúlt sánczra,

Mikor s mint lett halálomat

Vidd mátkámnak Csobánczra,

Emlékezzék meg énrólam,

Az ő holtig hívéről; -

De miattam le ne mondjon

Az életnek kedvéről.

Legkedvesebb barátomat

Válaszsza ő férjének,

Boldogítsa Varjas Andrást

Szerelmével szívének!» -

«Imígy szólott, írni akart,

De jobb keze nem vala! -

S ugyanaz nap, pünkösd kedden,

S ugyan ottan - meghala!»

Ily fenével kínzá Rózsát

E katona-jövevény; -

Óh iszonyú rút csalárdság!

Pokol-fonta szövevény! -

Az egész hír költemény volt;

Varjas András koholta,

S Orbán deák, a ki Rózsát

Ezen hírrel gyilkolta.

Varjasnak már rég fájt foga

Csobánczra és kincsére,

S fejét soká törte abban,

Mint ejthetné kezére;

Ezer tőrt és lépet vetett,

Hogy megfogja madarát;

De bármit tett, nem volt haszna, -

S csikorgatta agyarát.

Hogy Szentgyörgyi táborba ment, -

Hah! mint örült annak ez;

Remélvén, hogy a csatákban

Vagy Szentgyörgyi oda vesz,

Vagy hogy Rózsa elfelejti

Távollévő mátkáját,

S utóbb mégis néki adja

Szűzessége pártáját.

De élt a’ még, megtartá őt

Az igazat védő ég;

S élt keblében hív szerelme, -

Sőt azóta nőtt az még.

S lefizetvén hazájának

A tartozott oltalmat,

Jönni készült, mátkájától

Megkérni a jutalmat.

Se Rózsa nem felejté el,

A mit igért hívének;

S távolléte kétszerezte

Lángját égő szívének.

Kosarat nyert, a ki kérte:

Halápy és Hagymásy,

Török, Pethő, Kanizsay,

Poky, Érsek s Szilvásy.

Úgy cselekszik a távollét

A szerető szívekkel,

Valamint a szél fuvalma

A lángoló tüzekkel:

Ha csak kicsiny s gyenge a láng,

A szél mindjárt elfojtja;

De ha immár elharapózott,

Azt még inkább felbojtja.

Imígy látván füstbe menni

Varjas minden reményét,

Megcsengette körmöczikkel

Jól megtöltött erszényét:

«Orbán! (úgy mond ez ördöghez)

Jutalomúl ezt veszed,

Hogyha nékem te Csobánczot

És Rózsát megszerezed.

Dárday, hogy ő húgait

A jószágból kitudád,

Mely az ő nagyanyjoké volt,

Nemde kétszáz sárgát ád? -

Ebben itt két annyi vagyon: -

Sajátod az órában,

Melyben Varjas lefekteti

Rózsát nyoszolyájában.»

S poharak közt így végzének:

Közösűlés ne legyen

A mátkák közt, - tudósítást

Egy a mástól ne vegyen;

S utóbb László elvesztéről

Bizonyos hír terjedjen,

Úgy hogy erről kételkedni

Akárki is feledjen.

S úgy lett. - Orbán, a sátánfi,

A dolgot jól intézte;

Hogy Rózsát, mint elnyert konczot,

Varjas immár úgy nézte.

Varjasnak egy czimborása,

Ki Lászlóról halált írt

A táborból, hitelessé

Tevé ama költött hírt.

Holtnak tartá László úrfit

Rózsa s minden atyafi;

Megkönnyezé derék vejét

Még maga is Gyulafy.

Sőt Tihanyban requiem is

Tartatott már érette.

Ott volt Varjas és deákja,

A két ördög, - s nevette.

De ezáltal dolgát Varjas

Nemcsak jobbá nem tette;

Hanem minden reménységét

Egyszerre elvesztette.

S kétségb’esvén, hogy valaha

Megfoghatná madarát,

Dúlt, fúlt, ivott, káromkodott

S csikorgatta agyarát.

Oh, de Csobáncz bezzeg hangzott

Rózsa szíve jajától;

Lászlót! Lászlót! kért ő szegény

A vár minden falától.

Mérték nélkül volt keserve,

Haját, keblét szakgatta;

Földhöz sujtott reményeit

Éjjel-nappal siratta.

Látván ezt az ősz Gyulafy,

Vígasztalta, kérlelte,

Dorgálta is gerliczéjét,

Óh! mert igen szívelte. -

De a lelkét vesztett szívnek

E föld már nem adott írt.

Vajh! mért kellett elhinnie

Ama gyilkos hamis hírt!

Mint őszszel a liliomszál,

Szemlátomást hervadott;

Tüze elhúnyt, lelke alélt,

Már könnye is apadott.

Ez utolsó szüret után

Már csak alig élhete;

Pedig László Budán volt már -

S kedveséhez siete.

Budán volt már a király is

Az országnak nagyjával,

S diadalmit innepelte,

Bajnokinak javával.

A múlatság- s vígasságnak

Budán nem volt szünete;

De Lászlót ez nem ingerlé -

Kedveséhez siete.

Mert hogy rég nem hallá hírét,

Se nem vette levelét

Mindég szívelt mátkájának, -

Borzogatta kebelét.

Tarsolyában sok gyöngy vala

Rózsájának számára;

Örűlt, midőn elképzelé,

Mint illik majd nyakára.

Nagy-Vázsonyig Kinizsyvel

És többekkel útazott,

De késztetvén Csobáncz felé,

Nem veszteglett soká ott.

Napnyúgotkor indúlt onnan

Lovászával magával,

Farkassal, ki minden sorsot

Együtt viselt urával.

Késő őszben volt ez a nap:

Már mindenütt elkele

Márton lúdja; a Bakonynak

Már lehullott levele.

Hideg szél fújt éjszak felől, -

Repűlt a ló serénye;

De kedvezve világított

A már telő hold fénye.

«Rózsa! Rózsa! közel vagyok, -

Hahogy hívem maradtál,

S megtartottad, a mit nékem

Badacsonyon fogadtál? -

Szigligetben fogunk élni,

Szerelmünkben boldogok;

Hol fészkünkből kirepűlni

Egy könnyen már nem fogok.»

Ezt gondolá s több effélét

László úrfi magába’,

S nyargalt-nyargalt, hogy szikrát hányt

A száguldó ló lába.

Estve későn volt az immár,

Hogy kiért a tisztára, -

Felpillantott, és ráismert

Csobáncz-várnak fokára.

Itt megtoppant paripája

És egy nagyot horkantott;

Mert épen egy nyúl az úton

Ott keresztül illantott.

De sarkantyút adván László

Ágaskodó lovának, -

Most még annál sebesebben

Nyargalt Csobáncz várának.

Tovább jutván, a sziklák közt

Ott egy bagoly huhogott;

Borzadozott Szentgyörgyi ott,

S bátor szíve dobogott:

Mert tudta még dajkájától,

Hogy semmi jót nem jelent,

A mit most hall s imént látott;

De a bajnok - tovább ment.

Továbbá hogy oda jutott

A hegy gyöpös aljába,

A honnan felkanyarodik

Az út Csobáncz várába:

Szomorúan hallott kongni

A várban egy harangot: -

«Mit jelent ez!» - Az erős szél

El-elkapta a hangot.

«Úrfi, lassan! (monda Farkas,)

Én itt nem jót érezek! -

Torba megyünk, - a faluban

Valakit megkérdezek.»

S egy paraszt jött épen szemközt,

S László imily kérdést tőn:

«Földi! minek szól e harang?»

Válasz erre, jaj! - ez lőn:

«Dicsértessék az Úr Isten!

Kisasszonyunk vívódik

Tegnap óta a halállal -

Mondják, szörnyen kínlódik!

Bár az Isten megtartaná!

Mert igen szép s igen jó;

Régen beteg: - lelkéért ez

A harmadik harangszó.»

S mintha ezer kardot döftek

Volna László szívébe,

Elbődűle, - minden vére

Visszaszaladt keblébe;

S mint a nyíl a várban termett,

Lova eldűlt alatta:

De hajh! Rózsát László elől -

A halál elragadta.