CSOKONAI KÉT DALA ÁTDOLGOZVA

Nyílj ki, nyájasan mosolygó

Rózsabimbó, nyílj ki már,

Ím a zöld berekben bolygó

Gyönge szellem csókja vár.

Nyílj ki bájjal, mint Auróra,

Hébe nektárt hint reád,

S istenítő kézzel Flóra

Fénylő bársonyleplet ád.

Kertem mint fog díszesedni,

Szép virág, majdan veled,

O mint óhajtnak leszedni,

Látván égi kellemed.

Nem, nem. Égi kellemednek

Más nem nyúl szentségihez;

Ujjaim ha majd leszednek,

Lillám ültet mellyihez.

Ott légy büszke bíboroddal

Ékesebb bíborja közt,

Ott légy büszke illatoddal

Kedvesebb illatja közt.

Lilla, míg ingó kegyelmed

Tiszta szívemhez hajolt,

S alva tartott szép szerelmed,

Boldogabb, mint én, ki volt?

Jaj de gyorsan elfolyának

Régi kedves napjaim,

Búra gyászra változának

Tűneményes álmaim.

Érzem, a leányi elme

Nyári árnyékként kereng,

Hogyha más kacér szerelme,

Mint zefír körűlte leng.

Néked is, hajdan szinetlen,

Szád szemed tagadja bár,

Kedvesb nálamnál, hitetlen,

Egy enyelgő lepke már.

Karja könnyű, csókja édes,

Ah ne higyj, bizony megejt,

Máshoz áll el a negédes,

S mint szűk álmot elfelejt.

És én, bátor keménységed

Mély kínt áraszt keblemen,

Megbocsátok, Lilla, néked,

S némán sírok estemen.