Csokonai sírjánál

Hol bolyong a lelked,

szólj, Csokonai!

Szólítnak a lelked

bús rokonai,

szólítnak, keresnek,

hívnak epedőn,

ődöngvén a keshedt

ódon temetőn.

Vén fejfák közt vánszorogva,

Erdélyből jövén,

vágyunk állni szívszorongva

sírhalmod tövén,

állni hajtott fővel

mozdulatlanul,

írott néma kővel

szólni szótlanul.

Megmozdul a szellő,

porladt rokonok

melléből lehellő, –

zizeg a homok,

zizegnek a lombok

és amerre látsz,

hajladozva bólog,

reszket az akác.

Bú a szívben, könny a szemben.

Hirdeti a kő:

Itt született Debrecenben

s itt pihent meg ő,

Hatvan utca-végen

fekhelye vagyon,

teste régesrégen

homok, dudva, gyom.

Minden ismerősid

rád támadtanak,

rád dőltek az ősi

kollégyom-falak,

zargatták a költőt

morc professzorok,

átkokat üvöltött

mindenegy torok.

Te meg mentél, vándoroltál,

száműzött szegény

s veled ment az ősi oltár

veled ment a fény.

Bakony-erdőn ágyat

múzsakéz vetett

s békötözte lágyan

sebhedt szívedet.

Ám a tiszta hűség

tovább megmarad,

mint a keserűség

s a kemény harag. –

Mint eb, kit a gyatra

gazda elzavart,

fordul alkonyatra,

megtér, hazatart,

Te is mentél széllel szembe,

árnyad egyre nőtt,

visszatértél Debrecenbe

a halál előtt,

itt hulltál romokba,

mikor este lett

s rejtéd hűs homokba

lázas testedet.

Merre leng a lelked?

– szólj, Csokonai!

Szólítnak a lelked

dúlt rokonai,

űzöttek, bolyongók,

megvert magyarok,

kikre ordas gondok

szája agyarog,

sírodat, mint dús, nagy asztalt,

ülik körbe, lásd:

akit senki sem vígasztalt,

adj vígasztalást!

Etess meg ebéddel,

adj hit-falatot,

itass meg igéddel,

bölcs magyar halott!

Meglendül a szellő,

szólva száll a szél,

sírokból lehellő

légáram beszél,

leng, suhogva hajlik,

borzong, merre látsz,

tengerként morajlik,

zsong ezer akác.

Halk sírással felidézett

hangok zengenek.

Mily káprázat! Mily igézet!

Végigrengenek

a sírok idővert

korhadt csonkjai,

zúg a temetőkert,

szól Csokonai:

“Halld beszédem imhol.

Hazád az a föld

akkor is, ha gyilkol

és ha már megölt

és ha házad, ólad

füstölgő romok

s fut a föld alólad,

mint a futóhomok.

Nézd, Debrecen porhomokja

futna szerteszét,

de akácok marka fogja,

tartja a kezét,

ölelik, csittitják

izmos és kerek

karjukkal, szorítják

szívós gyökerek.

Halld: a tiszta hűség

tovább megmarad,

mint a keserűség

s a kemény harag.

Míg a földön csúszol

s napnyugtáig érsz,

százszor elbucsúzol,

százszor visszatérsz.

Lehet, földed úgy ereszt el,

mint gaz mostoha,

de ha egyszer belefekszel,

nem dob ki soha,

mikor ágyat vet majd

s végkép befogad,

szíjas gyökeret hajt

csontod és fogad.

Menj haza akácul

s ha nyugonni tér

tested és aláhull,

légy te a gyökér,

holtak itt is, ott is,

több már el se fér,

millió halott és

milliárd gyökér.

Vezekel az ősi vétek

ősi föld alatt.

Holt karokkal öleljétek,

míg el nem szalad,

szőjétek keményen

ujra át meg át

s megkötött fövényen

játszik unokád.”

Elhallgat a szózat.

Egy bozontos ág,

egy fűszál se borzad.

Méla némaság.

Csak bent zsong a zsoltár:

Hálánk csókjai

illetnek, hogy szóltál,

jó Csokonai!

Vándorbotunk, régi jussunk,

vígy a homokon!

Induljunk, hogy hazajussunk!

Ég veled, rokon!

Béborult a hűs ég,

hűs esője sír.

Hazahív a hűség

s otthonunk a sír.