Csokonai Vitéz Mihályhoz

Mély hallgatás van a hideg ég alatt,

Már megfakult rét puszta barázdain

Haldoklik a Természet, a nagy

Munka után pihenésre készül.

Hol vagynak a víg erdei lantosok

S búbos pacsirták hajnali éneki?

Megszűntek. A dér, zuzmaraz s hó

Jéglakatot vete ládd-e rájok.

A csorda, mely nemrég szabados mezőn

Tépázta a rét tarka virágait,

Most zárva kérődzik fanyar szal-

mája, csuhéja sovány korójján.

A lomha télnek zordonos éjjele

S álomhozó jégszőnyege béfede

Mindent, szemed bármerre vessed,

Egy örök éjtszaka álma borzaszt.

Úgy van, Barátom! s mind ezek azt teszik,

Hogy egy örök tél várakozik reánk,

Melyet ki kell, megtudd, aludnunk

A Lybitina setét üregébe.

Meg hát az ifjú vér pezseg és öröm

Órákat ígér, mit zsugorogsz, igyunk,

Jer, egy palack édes tokájert,

Majd eleget nem iszunk, ha nem élünk.