Csönd [3]

Feküdt. Fölötte Kárpátok nagy ősze,

Magyar gyászpompa, véres bíboros,

Lelkén a végtelen lágy szemfedője.

Hátrálót fútt a vágy és az orosz.

Feküdt. Komoly és mély tengerszemében

Még ragyogott száz napsütés szine,

Szűz nefelejcse rónáink delének

És alkonyok mosolygó írisze.

Ő csak feküdt. Piros lett csukaszürke

Tépett ruhája, melle, szíve vér,

De arca békés és nyugodt fehér.

S hogy végső pillantása szállt az űrbe,

Az esti égen, zord Uzsok fölött

Egy magyar csillag ím föltündökölt.