Csöndes viszontlátás

Leszállva a vonatról azonnal elhajtattam öcsémhez,

ki orvos vidéken

s dolgozik hajnaltól napestig,

hogy megéljen feleségével és kislányával.

Nehéz volt a szívem.

Az ősz ragyogott köröttem, a késő

délután susogott, millió arany-levelével

s arany-dalával.

Egy éve nem láttam. Szaladtam a lépcsőn.

Ő a rendelőben ült,

háttal az ajtónak,

olvasott a csöndben,

mely az ő csöndje volt már, csak az övé.

Álltam a küszöbön soká, sokáig,

és néztem, hogy egy év alatt

egészen megőszült rövidrenyírt haja,

alázatosan s egyszerűen.

Mozogni kezdtem. Fölkelt meglepődve.

Mindketten mosolyogtunk, megcsókoltuk egymást.

Nem igen tudtunk beszélni,

mert észrevette ő is,

amit én észrevettem,

s megállapodtunk abban, hogy este együtt

vacsorázunk.

Aztán egyedül bandukoltam az utcán,

reá gondolva, kit távoli, pesti

éjeimen most is úgy érzek, karikával,

labdával, zöldbojtos szalmakalapban.

Magamra is gondoltam és a sarkon

egyszerre megláttam a nyugodt levegőben,

egy fal mögött,

a temető fáit.