CSONGOR ÉS TÜNDE

Minden országot bejártam,

Minden messze tartományt,

S aki álmaimban él,

A dicsőt, az égi szépet

Semmi földön nem találtam.

Most mint elkapott levél,

Kit süvöltve hord a szél,

Nyugtalan vagyok magamban,

Örömemben, bánatomban,

S lelkem vágy szárnyára kél.

Ah, de mit látok? középen

Ott egy almatő virít,

Csillag, gyöngy és földi ágból,

Három ellenző világból,

Új jelenség, új csoda.

S aki ott kötözve űl,

A gonosz, kaján anyó,

Nénje tán a vén időnek,

Mint leláncolt fergeteg

Zsémbel és zúg; mit jelent ez?

Vén Mirígy -

Ah, nagy szerencse

Elhagyott, agg, ősz fejemnek,

Csongor úrfi, hogy közelgesz.

Látod, mint vagyok lekötve,

Minden embertől kerűlve,

Félig éh, félig halott.

Minden szó, mint a hamis pénz.

Oly balúl cseng fülemben. Mirígyhez

Szólj, mi baj?

Csodát beszélek,

Milyen a nemes hazában

Rég nem történt.

Tedd röviddé!

Hogy parancsol! - Halld tehát,

Kedves úrfi, kit szemfénynek,

Örömének, kellemének

Szűlt, s nevelt föl szép anyád -

Vén penész, ne tétovázz,

Térj dologra; vagy biz’ isten,

Itt felejtlek a fatőben.

Légy kegyes. félre. Hah! büszke gyermek,

Vessz el, mint a fűzi gomba;

Légy egérré, légy bogárrá,

Vagy légy olyan, mint Mirígy.

Mit morogtál, vén Mirígy?

Csak tünődtem, mint beszéljem -

Látod itt ez almafát:

Mennyi ág, ahány levél,

Annyi új csodát terem.

Ezt - de nem vallok neki -

Ezt a rosz kopár tető,

Tán a naptól s csillagoktól

Terhbe jutván, úgy fogadta,

S szülte, mint boszú jelét;

Mert eleddig rajt’ egyéb

Rosz bogácsnál s árvahajnál

Nem termett: azért leve

„A boszorkánydomb” neve.

Mily utálatos zavart szól,

Szép s rutakból összeszőve.

Most, nézd úrfi, a kopáron

E szép almatő virágzik. -

Színezüstből van virága,

S mint fehér rózsák ölében

Mász a fészkelő bogár,

Mint a légy, mely téjbe hullott,

Mint új hóban agg bogyó -

Mily kemény vas tűrödelmem,

Hogy még rá figyelhetek?

Szólj, s ne tétovázz, vagy e lánc

Megkettőzik csontodon ma.

Hogy gebedj meg, azt kivánom,

Mérged tengerében. - Úrfi,

Hogy heves vagy, nem csodálom,

Ifju még s tán sejted is már,

Hogy tündér, aranyhajú lány -

Mit beszéltem!

Mit beszélsz?

Csak álom.

Vén ajak, tudod, csevegni

Jobb’ szeret, mint enni, inni.

Halld tovább: ezüst virága

Csügg e tündér almafának,

S benne drágakő ragyog.

Három izben elvirágzik

Ez naponnan, este rajta,

Mint a szűz emlői bimbók,

Oly kis almák duzzadoznak.

És mikor közelget a

Szép borongó éjszaka,

És az éjfél, a gyilkosnak,

Denevérnek, és tolvajnak,

S kósza szellemnek dele,

Száll, mint holló szárnya le;

S felleg űl vad csillagon,

Felleg, melyet az mocsárból,

Sárkányok sohajtatából

S nyílt sirokból összevon,

S szürke apján a bagoly

Szemmeresztve lovagol,

Rém a bolygó rém nyakán,

Csép anyó a piszkafán,

Szép regében halandóknak

Bal szerencsét, gyászt huhognak

S a gyujtónak őr szeménél

Egy leégett ház tövénél

Isznak, esznek, alkudoznak,

S bömböl a bölömbika,

S a szüzek legjobbika

Most fiát megy eltemetni,

Ölni, aztán eltemetni -

Hah, utálat, förtelem.

Nem! tovább nem tűrhetem.

Elmegy, itthágy, kell sietnem,

Úrfi! úrfi! végezem már.

Elfutnék a szörnyetegtől,

S a kivánság nem bocsát:

Hallanom kell.

Légy figyelmes.

Mint mondám, az éj ha jő,

Érni kezd a fán az alma,

S mint egy most szűlt lánykafő,

Oly arannyá duzzad halma.

Mégis ebben agg apádnak

És anyádnak haszna nincsen;

Mert bármennyien vigyáznak,

Báj szellő kel éj felében,

Melytől a szemek lehúnynak,

S reggel a szedett fa áll,

Mint a puszta tüskeszál.

S mert legaggabb én vagyok,

Legtovább virraszthatok,

Azt beszélték, s ideköttek

A fatőhöz, s megnevettek.

Engem is pedig lesujt a

Bűvös álom ón hatalma,

És ez harmad éje már,

Étlen, szomjan, hogy vigyázok.

Mily nem ösmert gondolat,

Új kívánat, új remény ez,

Mely mint vert hab tengerén

Vándor éji villanat,

Háborús eszembe hat?

Hogy pusztúljon a kegyetlen!

Mégsem old el láncaimtól.

Vallanom kell többet is,

Vallanom kell a valót. -

Halljad, úrfi, mely gyanúm van:

Innen tündér szép leányzó,

Aki e fát ülteté tán,

Hordja vissza, mint sajátját,

Az arany gyümölcsöt is.

Menj, siess el; láncaidtól

Megmentett karom; de menj el,

Merre lábad visz, szemed lát;

Mert ha még e szent helyen

Itt talállak, eltemetlek.

Áldjon isten - megboszúllak -

E jó tétedért - megfojtlak,

Csak tehetném! - légy szerencsés -

Mint az ördög papsüvegben.

Menj, menj, menj, ne lássalak.

Nem megyek, mig büszkeséged

Szarva nem jut körmeimbe.

Mint a sánta nyúl leszek,

Mely kilenc fiát megette

S a harasztba bujdosott. El.

Szép fa, kertem új lakója,

Mely, mint nem várt ritka vendég,

Félig föld, félig dicső ég,

Ösmeretlen kéz csodája

Állsz előttem, s a kopárra

Életet, fényt, gazdagságot,

S hintesz álmot a sovárra,

Mint tehessem, mint lehet,

Hogy ne nyomjon engem álom,

S megláthassam kincsedet?

Földben állasz mély gyököddel,

Égbe nyúlsz magas fejeddel,

S rajtad csillagok teremnek,

Zálogúl talán szivemnek,

Hogy, ha már virágod ilyen,

Üdv gyönyör lesz szép gyümölcsöd.

Szép fa, tündérkéz csodája,

Vajha ilyen légy nekem.

Ah, de mit tekint szemem?

Szerelemnek rózsaszája,

Mondd, minek nevezzem őt,

A nem földit, a dicsőt?

Hattyu szálla távol égből,

Lassu dal volt suhogása,

Boldog álom láthatása,

S most, mint ébredő leány,

Ringató szél lágy karján,

Úgy közelget andalogva;

Ah, tán ez, kit szívdobogva

Vártam annyi hajnalon?

Ah, tán e fa ültetője,

Ennyi bájnak, és gyönyörnek,

Ennyi kincsnek asszonya?

Rejts el, lombok sátora,

Rejts el éjfél, szív, ne dobbanj,

El ne árulj, el ne rontsad

A szerencse útait.

Dal

Álom, álom,

Édes álom,

Szállj a csendes föld fölé;

Minden őrszem

Húnyjon, csak nem

A várt s váró kedvesé.

Álom, álom, édes álom,

Ah, csak most ne légy halálom.

Asszonyom, tudod, hogy engem

E poros földről emeltél

A magas tündér hazába,

S csak azért, hogy ott napestig

Csongor úrfiról beszéljek,

Szép szeméről, szép hajáról,

Fejedelmi termetéről,

És arról a mézajakról,

Mely dalt s csókokat terem.

Ah, hogy ennyit tudsz csevegni.

Lásd, nem ok nélkül beszélek.

Itt nekem férjem maradt,

Akit Balgának neveznek.

Olyan isten-verte had

Nincs talán a fél világon.

Szomja, éhe mondhatatlan.

E nagy föld, kenyér ha volna,

S hozzá sajt a holdvilág,

Már eddig felfalta volna,

Hold az égen nem ragyogna,

S most itt nem járhatna láb.

S hogy még vannak tengerek,

Nincs egyébtől, mint csak attól,

Hogy bennök nem bor pezseg.

S asszonyom, lásd, e gonosz csont,

Első nap már verni kezdett,

És ijeszte, hogy megesz, ha

Enni nem hozok neki.

Tudni most azért szeretném:

Meddig tart e bujdosásunk?

Mert, mi könnyen eshetik,

Hogy még itt e csipkefán,

A rokonságnak miatta,

Fennakad csipkés ruhám,

S Balga itt talál az ágon,

Azt gondolja, som vagyok,

És nekem jön, és leszed:

Akkor jaj lesz életemnek,

Jaj, szegény tündér fejemnek!

Ah! ne kelts föl bánatimból.

Ilma! Ilma! messze honból,

Látod, mily hiába járok.

E kies fát mily hiába

Ültetém vad föld porába,

Kedvesemre nem találok.

A fa kincseket terem,

A fő kincs, a szerelem,

Szép világa álmaimnak,

Melyek e vidékre vonnak,

Ah, az rajta nem terem.

Asszonyom, mit adsz, ha mondom,

Hogy belűl a lomb alatt,

Csongor úrfi szúnyad ott?

Ilma, mit beszélsz bohóúl?

Engedd hát, hogy én öleljem.

Áldott, kedvező szerencse,

Mint köszönjem ezt neked!

A szerencse vak gyerek,

Ezt inkább nekem köszönjed.

Vágyaimnak vég határa,

Itt vagy, s reszketek belépni.

Késel? Megmutassam-e,

Mint kell sűrü galy között

A szerelmest föltalálni?

Hagyd el, Ilma, a szerelmes

Csillagot hordoz szemében:

Annak nincs sötét s homály,

Bár bolyongjon éj felében,

Kedvesére rátalál.

Menj, mig itt mulat szerelmem,

S régi kinjait elenyelgem,

Keltsd föl a kis csalogányt,

Hogy, mig senki nincsen ébren,

Ő szerelmi kéjt zenegjen

S dallal töltse a magányt. El.

Úgy legyen; de ah, mi szépen

Körmöciznek itt az almák.

Kár, hogy nem lehet megenni!

Itt egy férges is fityeg.

S mert az alma színarany,

Férge nem gyémánt-e vajjon?

Vagy tán Balga lett bogárrá,

Amióta elvagyok,

S most itt benne bujdosik?

Ah, beh megjárnám vele.

Nem kell férges alma, nem.

Hah, hogy nem nekünk terem!

Átkozott hatalmas álom!

Háromszor kivájta körmöm

E hitetlen két szemet,

És háromszor visszatette

Mérges harmatba mosottan,

Fénybogárral megrakottan,

Mégis álom nyomta el.

De mi ez, mely ritka fény?

Fenn ragyognak már az almák,

S a szerelem puha ágyán,

Hah, ott szúnyad a tündér lány.

Dús aranyló hajazatja

A szép ifjat elborítja,

S boldogságot álmodik.

Nem, nem, ezt nem nézhetem,

A boszú hajt, és kajánság,

Szép hajában kárt teszek.

Megvan, megvan! e hajakkal

Elborítom lányomat.

Csongor lássa, s megcsalódjék,

Karjain elandalodjék,

S akkor én uralkodom. El.

Istenem, már reggel is lesz,

Mégis a földön vagyunk;

S mily unalmas itt az élet

Annak, aki nem szeret,

Hát még, akit nem szeretnek!

Ah, de mit látok? riadva

És boszúsan jő ki Tünde.

Tünde, nem maradsz tovább?

Csongor, nem lehet, bocsáss.

Nem kötöz le hű szerelmem?

Ah, szerelmed űz tovább.

Éltemet viszed magaddal.

Éltemet hagyom helyette.

Tünde! Tünde! még alig

Láttam arcod hajnalában,

Szép szemed két csillagában

Felderülni mennyemet;

Illetetlen ajkaiddal,

Szívkötő hajfodraiddal

Még nem játszhatott szerelmem,

S Tünde, búcsút kell-e vennem?

Még alig szemléltelek,

Hű szerelmem hajnalát,

Rózsabokrát vágyaimnak,

Rég ohajtott kincsemet,

S ösmeretlen karjaidtól,

Még nem ízlett csókjaidtól,

Elszakasztom szívemet.

Vérzenem hagysz -

Vérzem én is

Orvosolhatatlanúl.

Ajkad hajnalló egén

Ily halálszó zúg-e, Tünde?

Ah, bocsáss, nem késhetem.

Szólj, mi hajt el, édesem?

Csongor, ah - vagy mondjam-e?

Egy gonosz van, aki üldöz,

Egy hatalmas gyűlölője

Új szerelmünk frígyinek.

Érzem, érzem nagy hatalmát -

Napfényt többé soha nem lát

Mondd, ki az? hogy kardra hányjam,

S mélyen, mélyben tengereknél,

Eltemessem, mint az ólmot.

Szólj, nevezd meg a gonoszt -

És -

Ne lázadj fel hiába:

Hős karod nem árthat annak,

Aki titkon vétkezik.

Nézzed e fát, a gyönyörnek

Fája volna; itt reméltem,

Szerelemtől boldogítva,

Senkitől nem háborítva,

Vágyaimnak álmait

Teljesedni karjaidban;

Itt reméltem árnyaiban,

S mily gyönyörnek éjeit!

S ím, az első éjjelen

Or kezek megbántanak,

És elárúlt titkaimmal,

Károhajtó hatalommal,

Ellenségim játszanak.

Vissza hát a messze honba,

Visszahordom kincsemet,

Hol magányos napjaimban,

Mig szivemben egy sohaj van,

Érted égve, érted aggva,

Mondhatatlan bú temet.

Tünde, egy szót hagyj szivemnek:

Merre tartod honodat?

Ah, ne újítsd kínomat:

A madárnak tolla van,

S nem repülhet annyira;

A folyamnak árja van,

S nem foly árja oly tova.

Zúgva kél a fergeteg,

S Tündérhonban üdlakig,

Hol magányos búm lakik,

Míg elér, alig piheg;

Gyenge szellőként lebegvén

A legifjabb rózsa keblén,

Mint sohajtás, úgy hal el.

A kis illatajku méh,

Mely az ifju rózsa keblén

Álmodozva ringadoz,

Föl nem ébred, nem gyanítja,

Hogy vihar fuvalma volt,

Mely miatt az ág hajolt.

Így, hová sebes madár,

Fergeteg, viz el nem érnek,

Kedves, ah, hogyan jöhetnél.

Értem sors bitangja lennél!

Ah, ha nézlek és ha hallak,

Szívem elvész bánatában,

És ez egy lélek csekély

Meggondolni, mint birálak,

Mint vagy itt, s mint nem leendesz?

Tünde, nézz körűl utószor:

Még, ha föld ez, és az ég,

Hidd, meglátlak valaha.

Most és többé nem soha.

Csongor, ah ne légy felejtőm.

Hű szerelmem e kebelben,

Mint az általültetett ág,

Mely tavaszt és új napot vár,

Úgy fog várni évről évre,

És örökre nem virítni -

Csongor, ah az éj múlik

Végzetemnek űz hatalma.

Tünde búcsút mond, siralmast,

Az örömnek és neked. El.

Volt-e? vagy csak álmodám?

És az éjnek költeménye

Font körűl e gyász tünettel?

Hah, ki ez még - Böske, állj meg,

Böske, kérlek.

Ilma, kérem.

Oly paraszt név nincs divatban,

Ahol Tünde tart lakást.

Ilma hát -

Kis szolgálója.

Asszonyod ha oly kegyetlen,

Ilma, állj te meg szavamra.

Mondd el, fényes üdlakot

Tündérhonban hol keressem.

Csongor úrfi, megbocsáss,

Már a hajnalcsillag int,

S mig hattyúvá változom,

Ahhoz is csak kell idő.

Aztán, jól tudod, melegben

Nem jó járni az egekben.

, dévaj, mit beszélsz?

Azt csak, Ilma: merre menjek.

Napkeletre, napnyugotra -

„Sík mezőben hármas út,

Jobbra, balra szertefut,

A középső célra jut.”

Csongor úrfi, jó szerencsét. El.

Jaj, mi szörnyen elhagyattam!

Tündérálmaim világa,

Ah, miért is hajnalodtál,

Ily hamar hogy elborúlj?

Most fényhez szokott szememnek

E ború, az éj sötéte

Oly ijesztő, oly nehéz.

Éjfél fekszik a napon,

A szelíd hold nem világít,

Míg elvesztett üdvömet,

Tünde, téged nem talállak.

Puszta légy s kietlen, ég,

Légy vadonná, föld; szivemben

Végtelen vadon nyilik,

S benne bujdosik szerelmem

Boldogsága romjain - de

Mit tünődöm itt? Megyek:

Isten áldjon, agg apám,

Isten áldjon, agg anyám,

Megsirattok tán; de többé

Engem nem találtok itt.

Tündérhonban üdlakon

Virrad ékes hajnalom:

Arra, mint vihar, ragadnak

Őt ohajtó vágyaim.

Nincs nyugalmam, életem nincs.

Míg nem bírják karjaim. El.

Hőhe! hőhe! hőhe, hő! El.

Berreh! hőhe!

Kurrah, hő!

Mit kerestél?

Mit találtál?

Ürgecombot.

Sárcsa-lábot.

Rosz ebéd.

Szegény ebéd.

Vissza, vissza, vissza még. El.

Jobbra én, te balra mégy. El.

kivül.Hőhe! róka, hőhe, hő!

Csülködet már elharaptam,

Gödrödet befojtogattam;

Hőhe! róka, hőhe, hő!

Mit kerestél?

Mit találtál?

Loptam, loptam egy tojást.

Add, hadd lássam micsodást.

Tarkabarka.

Szép tojás.

Vén bagolyból vén tojás.

Fészken ült, nagy álma volt:

Ifju nőnek ablakán

(Szőke volt és halovány)

Zörgetett a vén zsivány

Hármas három éjszakán;

Most alutt, majd összedűlt,

Szürke hátán bolha űlt.

Azt megetted.

Elvetettem.

Majd kikel.

Bagolyba tettem.

Azt álmodta, csibehús.

A bolondos vén anyus!

Loptam egy tojást alóla,

S megkopasztottam magát.

Ily csodát még nem hallottam.

Majd kikölti nyolc fiát.

És röpülni nyavalyás

Nem fog tudni, mászva mász,

És megesszük, jó ebéd lesz.

Jobb, ha esszük, mint ha ő esz!

Mit kerestél, mit találtál?

Parti bürkön kék bogár ült.

Add, hadd lássam.

Útra készűlt,

S megfogám.

Nem hoztad el?

Domb alatt tehén legel,

Annak adtam, hogy pusztúljon,

Teje tőle megromoljon,

Borja téjtől dombra hulljon.

Ott megesszük, jó ebéd lesz.

Jobb, ha esszük, mint ha ő esz.

Vissza, vissza, vissza még. El.

Jobbra én, te balra mégy. El.

Hőhe! róka, hőhe, hő!

Vagy megeszlek, vagy egyél meg,

Körmeim között gebedj meg.

Hőhe, róka, hőhe, hő!

A bagoly megkergetett,

Vén Mirígy volt a bagoly.

A tehén megkergetett,

Vén Mirígy volt a tehén.

Nyolc tojását mind megitta.

Borja tőgyét vérre szopta.

Megijedtem, elszaladtam,

A tojást is összezúztam.

Nincs mit inni, nincs mit enni.

Étlen, szomjan kell heverni.

Sánta róka, hőhe, hő!

Már alig piheghetek;

Megharaptál, én megeszlek:

Hőhe! sánta róka, hő!

Mit kerestél?

Mit találtál?

Rókahúst,

Csibehúst.

Róka a csibét megette,

Hogy keresték, csak nevette.

Most elfogtam, és megesszük,

Gyomrainkba eltemetjük.

Mely dicső egy lakzi ez.

Rókahúsból csibe lesz.

Rókahús,

Csibehús,

El ne fuss!

a róka után futva.Hőhe, sánta róka, hő! El.

jő.Hajj ki lányom, rókalányom,

Hajj elő! -

Hogy zavartak minapában,

Félelemből lányom arcát

Rókabőrbe öltözém át,

S elbocsátám a harasztban,

Már eddig südő lehet.

Most meg visszaalakítom,

Szép aranyhajjal borítom,

Csongor majd belészeret.

Hajj ki, lányom, rókalányom,

Hajj elő! - hogy nem találom!

A majorba ment talán

Csirkeszív, lúdmáj után.

Hajj ki, lányom, rókalányom,

Hajj elő! -

Ilma, én itt meghalok.

Ah, ne halj meg, asszonyom,

Nincs, hová temesselek.

Veszteségem kínja tenger,

Rajta szélvész bánatom.

Tenger színe változandó.

Veszteségem kínja nem.

A szélvészek elmulandók.

Bánatom hatalma nem.

Ah, ez mind azért vagyon,

Mert magad sem vagy halandó.

Ilma, mondd el, mit tegyek?

A hitetlen ész tanácsa

Lelkemet már nem szolgálja,

S szívem oly igen beteg.

Azt igen bölcsen teszed,

Hogy tanácsomat kivánod,

Itt a földön, asszonyom,

Hol te, mint én, nem születtél,

Mert a göncöl csillagán

Úgy termettél rózsafán;

Onnan egy vihar lerázott,

S Csongor úrfi kebelén

Virradál meg, ébredél fel!

Kínos édes érzeménnyel,

S most kérsz; hogy segítsek én.

Ilma, ily vigasztalóm vagy?

Halld tovább: a munka nem nagy.

Csongor úrfi erre jő.

Itt a hármas útelő.

Erre, mondtam, hogy menendünk.

S az mi hasznot hajt nekem?

Itt az úton jelt tegyünk.

Ilma, Ilma kedvesem,

Mondd, mi jel legyen?

Halálfő.

Hát reményfő.

Milyen az?

Halld asszonyom:

Hagyd itt a kisujjodat.

A kisujj már azt jelenti,

Hogy nagyobb ujj is vagyon.

Lelkemet, ha úgy lehetne,

Hagynám, Ilma, zálogúl.

Tán elfogná társaúl,

S avval hozzám elsietne. -

Ah, de úgy sem volna jó,

Mert ha lelkem nála lenne,

Vissza hozzám nem sietne,

Amint vissza, tört hajó

Árva parthoz nem siet,

Melyen a búbánat él,

A reménység sem remél,

S mindent pusztaság temet.

Hagyd el a nehéz tünődést.

Asszonyom, te szép virágszál,

Már tudom, mi jelt teszünk.

Nézd, a tiszta szép homok,

Ebben a kis lábnyomok

Csongor úrfinak szemében

Mind vezérlő csillagok.

Add idább hát lábadat,

Hadd nyomom le a homokba.

Ilma, nézd, itt lábnyomom.

Most én is nyomot hagyok

S mellé hosszú nagy fület,

Balga férjem címerét.

A sötétben szikra is világít,

Jó reményem, el ne hagyj. El.

Jaj, jaj! ott a telken Balga ásít;

Nincs más mentség, mint: szaladj. El.

Hah, hogy átkaim kifogytak!

Kell-e róka, vén Mirígy?

Vessz meg érte, hogy megetted.

Kell-e róka, vén Mirígy?

Vére benned föllobogjon;

Égj miatta, mint pokol.

Hőhe, róka, sánta róka.

Kell-e rókahús, Mirígy?

Ordítson föl álmaidból,

Amit ettél, rosz kölyök.

Kell-e róka, vén Mirígy?

Mindenik falat haraggá

Forrjon össze bennetek;

A gyülölség ostorozzon,

Egymás ellen felhuszítson:

Marakodva vesszetek. El.

Hah, mi hő ez.

Jaj, megégek!

Duzzog, Duzzog! én megütlek.

Kurrah, Kurrah! megharaplak.

Üsd fülön, rossz húst hozott. -

Jaj megégek.

Hah, minő hév.

Meg ne verd, csak üsd agyon.

Vén szelindek, nem nagyon.

Összetörlek.

Összezúzlak.

Megkörmöllek, megharaplak.

Itt a bocskor, érd utól.

Itt az ostor, vágd pofúl.

A palást meg rám borúl.

Állj elébe.

Törd agyon.

Vén szelindek, nem nagyon.

Tévedésnek hármas úta,

Útam itt ez volna hát,

Melyen éltem sugarát

Fölkeresnem Ilma mondta.

A közép a biztos út,

Oh, de melyik nem közép itt?

Melyik az, mely célra jut?

Itt egymásba összefutnak,

Egy csekély ponton nyugosznak,

S mennyi ország, mennyi tenger

Nyúlik végeik között!

Vagy tán vége sincs az útnak,

Végtelenbe téved el,

S rajta az élet úgy vesz el,

Mint mi képet jégre írnak?

Ím, de itt a hármas útvég,

Mint varázskör áll előttem;

A kivánság, a reménység

Int, von, ösztönöz belépnem.

Hah! mely tekintet! Egy raj a világ.

A legkisebb por, mint él, mint mozog.

S mi vándor arcok jőnek itt elém?

Szomszédim a két Indiák nekem,

S az új világnak minden partjai

Ösmérnek engem, és hajóimat.

Még egyszer ennyi! és a félvilág

Kincsét zsebemben hordozom.

Mi lesz még zárva ennyi báj előtt!

Az éjet nappá, éjjé a napot

Varázslom által, és a szerelem

Aranybilincsre kötve, mint urát,

Fog bébocsátni titkos ajtaján;

S örömnek, fénynek, kedvnek kútfeje,

Barátokat fog látni palotám,

Amilyeket szív s ész ohajt.

Megállj.

Pénz kell-e? izzadj; járj utána, s lesz. -

Tőlem csak annak jut, ki dolgozik.

Más az, mit kérek: tedd le gondodat.

Te sokfelé jársz dús hajóidon,

Ahol kel és száll, láttad a napot,

Szólj, Tündérhonban üdlak merre van,

Ah, hát beteg vagy? Ódd magad, hogy a

Tündérhazában éhen ne vessz.

Itt van zsebemben a tündérvilág,

Itt láthatod meg, jersze, légy buvár. Megy

Ez a fiú megunta étkeit,

S most csillagokra éhezik szegény.

Nagyon mohón! a csillag messze van

És fenn, igen fenn! - s színezüst-e vajjon?

Itt a Tündérhon, itt van, nézd, viszem.

Hideg pénzbánya! minden kincsedért

Az egy szerelmet, még nevét sem adnám:

Jobb, égjen a szív, mint fagy ölje meg.

Te Zeüsz, te isten, vagy bármily nevű légy,

Ki e világot részre szaggatád,

Földünket mért nem alkotád nagyobbá,

Nem akkorává, hogy ha bírhatom,

Ne kelljen búnom a napfény elől,

A nagyban e kis morzsadomb urának.

Ti napkeletre, napnyugotra ti,

Hatalmamat hordozza kardotok.

Hogy, míg leszáll ott, itt már fenn ragyogjon

Szolgálatomban a nap, s birtokom,

Mig én leszek, ne lásson éjszakát.

Megállj!

Te por, kit lábam eltapod.

Nem por, ha ember, olyan mint te vagy,

Vagy inkább ember és por, mint te vagy.

Ne ölj időt, ha por vagy, szólj, mi kell?

Csak egyre kérlek. Mert te messze bírsz,

S nagy birodalmad nem tud éjszakát,

Mondd meg nekem, hová kell tartanom,

Hogy Tündérhonban érjem üdlakot?

Vagy úgy? kireppent a madár, az ész,

S a fészek puszta, szellők sípja lett.

Tündérhon, üdlak, oh igen, talán

Ha úgy mehetnék, mint a gondolat,

Vagy mint az égben repkedő sugár,

Egyik csillagtól másig, s ami van,

Mind meghódolna. - Menj, menj, jó fiu,

Tündérhon ott van, ahol én vagyok.

Jer, légy vitézem! Nem tetszik? De menj bár.

Ha feltalálod, meghódíttatom,

S rabságra fűzöm minden emberét. Magában.

Szegény fiú, kár érte, semmivé lesz,

S mi szép halála lenne harcaimban! El.

Az megvető volt, ez még gőgös is,

Raboknak rabja! kincs és hatalom

Már nem segíthet. - Itt a tudomány

Jő távolaiba elmerűlt szemekkel.

Kinyílt előtte mint könyv, a világ,

S ő, mint ki könyv nélkűl is tudja már,

Olvassa folyvást, ami benne van,

Vagy inkább, amit gondol, s benne nincs.

De várjuk el, tán tudja üdlakot,

S tanácsa által boldoggá teszen.

Erő az isten! úgy kell lennie,

Ész és erő, vagy inkább még erő:

Erő az ész is, mert uralkodik,

S mi az? természet, most felelj, ha tudsz,

Munkáit értem, nem tudom magát.

Erő, vagy isten? melyik szó erősebb?

Szavak, nevek, ti öltök minket el!

Ezerszer oszlatám már szűz elemre

Az össze-visszajárt természetet.

A képzelődés elfáradt agyamban,

S még istenem sincs. Nem tudom, mi az,

Vagy kit nevezzek annak. És ezért

Fáradtam annyit éjimen s naponnan,

Hogy azt mondhassam, semmit sem tudok! -

És mégis ezt a nemtudást nem adnám

Egész hadért, mely, hogy tud, azt hiszi.

A bölcseségnek ez csodálatos,

Könnyű nemét választja. „Nem tudom,”

Ez minden, amit tud, s valóban,

Ez nem sok fejtörést kiván, s ezáltal

Egyszerre minden gáncs elől kitérünk.

Oh, ember, ember, önség áldozatja.

S a lélek! - ami gondol, és akar,

Ohajt, és képzel, búsong, és örűl;

Ez a világok alkotója bennem,

S rontója annak, amit alkotott;

A lélek! ami emberré teszen,

Azt mondom annak, s még nem ösmerem.

Én én vagyok, s mi ez? nem tudhatom.

Oh, miért az észnek nincs fogó keze,

Vagy mért a lélek meg nem fogható?

Rettentő ember, lelkét, istenét,

Elrázza, mint a terhes út porát;

S a szép világot bús éjjé teszi,

Csak hogy ne lássa, mint lesz semmivé!

Oh! Tündérhont ez nem mutat nekem.

Szúnyadj szerelmem, még nincs hajnalod.

Az, ami van, lesz túl az életen!

Hinném, de késő; álmom elröpűlt.

De ím, egy ifju vár az úton ott,

Egy ember, olyan, mint anyám fia.

Talán tanulni vágyna? megkinálom,

Mert mily öröm találni hallgatót.

Jó ifju, mit kivánsz megtudni, szólj!

A nap körűl hány kis világ forog,

Az üstökös hány, hány a bujdosó,

Kit ember ösmer, amióta él,

És írni tud - mind elszámlálhatom.

Hányféle fajból áll a földi nem

Bogártól emberig, s a szörnyekig,

Kiket csodáúl a tenger nevel;

Mi a villám, a szélvész, és eső,

Vagy a természet durva testei

Emberkéz által mint fajulnak el,

Élet s halálnak kétes eszközévé?

Mindent tudok már, mindent, - még egyet -

Kevés, de minden, amit kérdezek:

Nézd, ifju lelkem Tündérhonba vágy,

Dúst és hatalmast kérdék, merre van,

És senki meg nem mondta, mondd te meg,

S nyisd fel tudásod kincstárát előttem.

Költők világa, szép tündérvilág,

Mi kár, hogy álom, gyermeknek való!

Ébredj föl, vagy ha még álmodni jobb,

Menj, álmodd vissza, amit álmodál,

Mert a valóság csalt remény -

Ne ronts el,

Ez egy kivánság éltet; nélküle

Pusztább az élet, mint egy puszta domb,

Melyen bogácsot kerget a vihar.

S úgy van; de ott a tenger, halj bele,

Ha már meguntad, látni a napot,

Vagy élj, s mozogj, hogy életet ne únj. El.

S ez minden, amiért az ember él?

Setét, üres, határtalan kebel,

Oh, a te magányod rémítő lehet!

S így útazóim útra nem vezetnek.

Egyik mint bálványt, hitvány port ölel,

A másik rommá tenné a világot,

Csak hogy fölötte ő lehessen úr.

S ez a legszörnyebb mindenek között:

Mint a halál jár élő lábakon,

És puszta sírt hord hő kebel helyett.

Oh, szerelem, gyújts utamra csillagot,

S te légy vezérem Tündérhon felé.

Jaj nekem!

Ki jajgat itt!

Jaj! az ágon fennakadtam.

S most mi hord itt?

Leszakadtam,

Mert a madzag gyenge volt.

Hah! tehát ágról szakadt.

Szólj, ki vagy?

Hej! Csongor úrfi,

Kár, hogy engem még nem ösmersz,

Látod, én tudom, ki vagy.

Meglehet.

De úgy van, úr vagy,

Én pedig szabó vagyok,

A sívány földnek szabója;

Én kivágom, és bevarrom.

Foldozója vagy tehát?

Rá kalász ruhát adok.

Csak latorkodol; ne hidd.

Nem biz én; de halld tovább.

Udvarodnál egy leány volt,

Böske néven, akit ösmersz;

Ezt én eljegyeztem immár,

S most egyszerre szárnya nőtt,

Mint az ájtatos közönség

A faképnél a papot,

Itt felejtett, itt hagyott.

S a düh gatyamadzagával,

Hogy nyakon kötötted a bút,

Mind ezért volt?

Mind ezért.

S a düh meztelen maradt.

Úgy, s a madzag elszakadt.

Ostobának kedvez a sors,

Úgy beszélik, és való.

Útitársnak ezt veszem föl. -

Szólj, miért nem térsz ekédhez?

Jaj! ne búsíts! földem olyan,

Mint az árva tót deák.

Elfogadja a magot,

És terem, de nem gyümölcsöt,

Durva tüskét, rosz csalánt,

S háládatlan vad zabot.

A paraj s gyom benne oly nagy,

Mint bozótban parti nád:

Tátos róka hál alatta,

Mérges gyíkot fojtogat;

Sárkányfészken kan lidérc ül,

S ilyen-adtát kurjogat.

Szörnyüség csak látni is:

Borzas, mint az ördög anyja,

Kit hajánál fogva hurcol

Fergeteg -

Hagyd, már eléggé

Látom, ellensége vagy.

Telkeden, ha orra buktál,

És nem szívesen hasaltál,

S rajtad táncolt volna bot.

Jobban immár nem gyülölnéd.

Úgy van, úgy van, azt cselekvém.

S mert már vissza nem sohajtasz,

Szólj, hová vagy elmenendő?

Böske nyomdokát csapászom,

S felkötöm, ha megtalálom,

Ő, tudom, le nem szakad.

Akkor hárman hullanátok.

Oh, a föld elég erős.

Hogy neveznek?

Aki csúfol,

Annak Balga, másnak Árki

Tisztességes jó nevem.

Balga, hallod, Böske híved

Ilma már, nem Böske többé;

S Tündérhonba költözött.

Vajjon úgy-e?

Úgy vagyon.

Tündérhonban üdlakot,

Merre van, tán tudhatod.

Hogyne! megvan sok mesében,

Tán az álmoskönyvben is.

De hogy ő is, Böske - Ilma,

Hogy tündérré változott!

Varjuvá tán? meglehet,

De tündérré? nem lehet.

Balga jer, szolgálj nekem.

Oh, örömmel, száz örömmel.

Menjünk Tündérhon felé.

A szép Tünde ott világol.

Ott világol -

Elmerültél

Mit csodálsz!

Itt a homokban -

Mit?

Szamárfület találtam,

És tehéncsapást; ha ez nem

Böske lába, vesszek el.

Oh, öröm, s ez Tünde lába,

Mert kié is lenne ilyen?

A szemérem ajtajánál,

Mely a szépség arcain hál,

A szerelm ily lábakon jár,

Csendesen, hogy fel ne verje

S nyúgodalmát édesítse;

Az öröm busúlt szivekbe

Ilyen lábakon suhan be,

S alszik a gond, mint a gyermek,

Mely sirásban fáradott meg,

Föl nem ébred, meg nem hallja,

Hogy vendég jön, és megyen!

Medve cammog a hegyen,

S annak ilyen lába van;

Ilyen lábon csúsz az ólnál,

Nád sövényű juhakolnál;

S míg ez mindent összemász,

Alszik a boros juhász,

Úgy megalszik, szinte nyeg,

A szakállos köpönyeg

(Bunda máskép), mely alatta

A szugolyban hentereg,

S föl nem ébred, meg nem hallja,

Hogy zsivány jön, és megyen.

Oh, ez a láb, szív lehetne,

Oly parányi, oly csinos.

Oh, ez a láb láb lehetne,

Csak ne volna oly temérdek.

Tünde! Tünde! erre jártál.

Halld uram, mint szolga, illik,

Hogy megértsem, mit beszélsz.

Tünde, mondod?

Fény leánya.

Az tán villámlás lehet.

Csillag.

Göncöl hintajában

A kerékagy.

A teremtés

Nála nélkül sírhalom.

Holt tetem; de mondd, mi ez,

Amit itt pajzsodra vágsz?

Lábnyomának másolatja.

S Tünde lába volna ez?

Úgy imádd, hogy üdvözűlj.

Megcsalódol, kéznyom az,

Böske tán orrára bukkant,

S lába itt, a kéz amott

A homokban jelt hagyott.

Balga, mit mondasz, mi láb ez?

Böske, hogy pofon csapott,

Rajtam oly nyomot hagyott.

Oh, a kéz is undok ehhez,

S a legszebb láb medvetalp.

Én ezt pajzsomon viszem,

S nem lesz álmom, nem nyugalmam,

Mig valóját nem nyerem.

Én is Böske lábnyomát

E darab deszkán viszem,

Eddig ajtó, most paizs,

Haj, de láb ám még ez is;

Kár, hogy rá nem fér egészen!

Majd csak hozzágondolom,

Ami még hibázni fog.

Jősz-e már?

Megyek futok.

De hová?

Fel Tündérhonba.

Ah, a láb is elkopik,

Míg elér oly messzire.

Üdlakon kell megpihennünk.

Addig megpenészedünk.

Oh, kivánság, légy viharrá,

Vígy, ragadj el engemet.

Rosz szekér az, bakja nincsen,

Balga nem talál ülést.

Mely üvöltés, mely kiáltás!

Hallod a zajt?

A siketség

Hallaná, bár föld alatt,

Mint elásott kincs nyugodnék.

Nézd, mi baj, menj.

Oh, uram,

Három árva ördög ordít

Egymást marva, öldökölve.

Szörnyü harc.

Szint’ annyi karc.

Arcok egy nagy karcolat.

Hátok egy nagy daganat.

Új körömnek, új ökölnek

Rajtok már hely sem maradt.

Oh, az ördög is, ha árva,

Mily bolondúl vész, szegény

Szólj, vagy ints, hogy jőjenek.

Értenék csak nyelvökön -

Tudsz-e sógorúl?

Nem én.

Hát a medvebátya nyelvén?

Ami a gyertyát eloltja?

Úgy.

Miből a fergeteg lesz?

Úgy no!

Nem tudok biz én.

Kár! talán megértenének.

Földi, hej! vagy földalatti!

Erre, erre.

Úgy látszik, megértenek.

Én a bocskort -

Én az ostort -

A palástot nem bocsátom.

Nem hagyom.

Nem engedem.

Oh, te pacsmag.

Oh, te poszméh.

Vén libuc, te bélevő.

Hallod? üsd, míg benne tart.

Bélevő te, megharaplak.

Álljatok meg.

Mind Megmarunk.

Azt ne tennétek talán.

Jertek errébb, ott uram,

Egy tanúlt, bölcs, ékes ifju,

Majd igazságot teszen.

Vagy gazságot.

Oh, te féreg.

Üsd.

Jerünk, ez jót akar.

Kurrah, hátha megvakar,

Azt gondolja, hogy keszeg vagy;

S mint a tót, ha elszalajt,

Majd kiáltja: „Nem vakarlak,

Jöszte vissza! keszegem.”

Gömböc, puff!

Megálljatok,

Mely viszály van köztetek?

Szólj, te szürke, szólj, te ráró.

Béka, csitt! vagy hasba rúglak. -

Halld meg, és itélj felőlünk:

Árva gyermekek vagyunk,

Bocskor, ostor, és palást

Örökünk, s egy birtokunk.

Az csekélység. A palást,

Mint a ház az osztozóknál,

A kisebbé.

Mind Nem, nem, úgy nem.

És miért nem?

Halld tovább.

Bújj ki Duzzog a palástból -

Ostor a szó, mely megindít -

Az való, hogy jól megindít.

Bocskor a ló, mely viszen -

Kár, hogy csak gyalog viszen.

Balga, csenddel.

A palást rejt.

És mi ebből a haszon?

Aki így felöltözik,

Senkitől sem láttatik.

Megvagdalja bocskorát,

Lép, mint egy bérc, akkorát,

S hol kivánja, ott terem.

S látnom ezt nem engeded?

Hogy ne? Adjátok reám.

Itt az ostor.

Megragadlak.

Látsz-e most?

A dombon állsz.

Látsz-e mégis?

Nem, de hallak.

Deh, te bocskor, deh, te szíj.

Így la! ott nálad legyek.

S itt vagy?

Nézz meg.

Itt valóban. -

Most tudom már, osztozástok

Mért bajos, sőt majd lehetlen,

Mert egyenként bírni káros,

Aminek csak hárma jó.

Úgy van.

Úgy van.

Mondd, hogy úgy van.

Úgy van, hogy te medve vagy.

Három domb van napkeletre,

Távol innen, egyiránt.

A szem eltéved közöttük,

Oly egyenlők.

Úgy van.

Úgy van.

Halljatok szót. Háromé

E jószágtok nem lehetvén,

Egyre kell majd jutnia;

Rakjátok le hát előmbe,

Fussatok föl a hegyekre,

S aki elsőbb ér ide,

Mind a hármat az vigye.

Oh, mi bölcsen.

Oh, mi szépen.

Itt az ostor.

Itt a bocskor.

A palástot nem hagyom.

Összetéplek, rossz kölyök. -

Jól vigyázz hát, aki első,

A jószágot az viendő.

Úgy legyen.

Hop, hegyre hát! El.

Hop, hop, hop a hegyre hop! El.

Ott szakadj meg, tök kolop,

Addig itt ez jól meglop. El.

Nem nehéz lesz eltalálnom,

Csongor úrfi, min tünődöl?

Mondd el.

Nemde így itélsz:

Árva jószág, úgyis elvesz,

Hogy ne vesszen, én viszem.

Volna kedvem azt mivelni.

Szánd meg őket, tedd meg azt.

Oh, egyébként itt veszek;

Mert az út oly végtelen,

Hogy csak a gyors gondolat

Képes azt bejárni. - Balga,

Nézd, mint szélvész, úgy erednek,

Nyomban e helyen teremnek.

Balga, tartsd meg őket itt,

Én majd érted eljövendek.

Balga, tartsd meg őket itt!

A parancs jól hangzanék,

Csak ne volna benne Balga.

Jaj nekem, jaj szemeimnek,

Itt rohannak, itt ügetnek,

Mit csináljak, merre fussak?

Jaj fejem!

Jaj tomporom!

Oh, palástom, - jaj nekem.

Vesszen el vén lelketek,

Most koldússá tettetek.

Elszökött a tolvaj!

Elment.

Elrabolta mindenünket.

Úgy-e mondtam, s nem hivétek?

Most bámultok, mint a tök,

Mely még éretlen korában

Felmászott a szilvafára,

S vén otromba nagy kobakja

Érni kezdvén nyári napra,

Bámúl, hogy le nem jöhet.

Duzzog, hallod, ahelyett,

Hogy gorombán csúfolódol,

Mondd el a bűszavakat,

Ami rád maradt apánktól,

És szállítsd le tolvajunkat.

Tedd meg, tedd meg, az neked van

Adva gazdag örökűl.

Volna kedvem meg nem tenni.

Volna kedved meggebedni?

Megteszem már, megteszem,

Csak ne fojtogassatok.

Szállj le, tolvaj, a palásttal,

Bocskorommal, ostorommal;

Bokron, árkon és hegyen,

Szörnyű hullatod legyen;

Csipkebokron fennakadj,

Árkon, vizen elmaradj,

Szállj le, szállj le, és ne fuss,

Ördögök körmébe juss.

Jertek, ezt most összetépjük.

Meggyötörjük. - Csalfa szolga,

Hátadon szíjat hasítunk,

És eb-bőr lesz bocskorunk.

Körmöm éhezik beléd.

Mit csináljak, mit hazudjak?

Aki tolvaj szolga vagy,

Szólj, hová ment szép urad,

A gazember, szólj, hová ment?

Halljátok, ne bántsatok,

Még nem ettem ördögöt, de

Most eszem, ha bántotok.

Hah, minő száj.

Hah, minő fog.

Szólj, beszéld el, merre indult?

Szólj, te ferde rosz kerék, szólj.

Furcsa dolgokat kivántok,

Akit a ló elragad,

Avval nem lehet beszélni.

Megy, mert a ló elviszi,

S ott pihen, hol leteszi.

Szólj, mi történt?

Hadd pihenjek.

Hogy hazudhass.

Szólj.

Beszélj.

Akit itt szemléltetek,

Lelni kezdte a hideg.

Láttam, hogy nagyon beteg,

A palástot rávetettem,

S gondoljátok el, mi történt?

Vaj! mi?

Szólj, mi?

Elveszett.

Mint a délibáb a síkon.

Aztán nem tudom, mi történt.

A palást őt eltakarta.

Hát az ostor?

Hát a bocskor?

Úgy bizony, s hát menni kezdett,

S a bocskorban megbotolván,

Az szilaj volt, elragadta.

Hallod ember, ez hazugság,

Olyan vastag, mint fejed.

Szólj, vezess el, merre ment.

Vagy ne élj meg, addig űzünk,

Míg egészen elkopandol,

Mint a koldús bocskora.

Én tudnám, merre ment.

Szólj, ha jót akarsz.

Mit ér az?

Rajtam általestetek, s most

Sánta, béna, rongy vagyok.

Mennék, s járnom nem lehet,

Lábam eltört, nem vihet.

Elviszünk, csak jer velünk.

Égre fordult két kerékkel

Áll egy kordély útfelen - -

Ah, az én szegény kocsim.

Abba ülj, mi elviszünk;

Csak mutasd meg, hol lakik.

Úgy segéljen két kerék!

Megteszem, ha - jaj bokám, -

Itt ez úton jobbra húztok. Félre.

A nagyobb úr én vagyok.

Csongor úrfi rosz lovon ment,

Három lóval én kocsin.

Itt van hajnal palotája,

És tündér tömkeleg.

Tünde s Csongor - úgy mutatják

Messzelátó szemeim -

Erre jőnek, az pihenni,

Ez mint árnyék, őt követni;

S a manók is - mely szerencse!

Üldözésem tárgyai,

Erre jőnek. E határon

Most én kővé változom,

Rút varacskos régi kővé,

Hogy, mit önkényt elbeszélnek,

S fúrt agyakon végezének,

Majd, ha mind kihallgatom,

Meg lehessen rontanom.

Deh, te Duzzog! e biz alszik

Mind a három, mint az ürge,

Jól teszik, hadd nőjenek.

Ejha! szinte megmeredtem!

Úgy, de bezzeg Balga bátytó,

Mit csináljunk a manókkal?

Úgy van, úgy lesz, azt teszem.

Lassan félre fordítja a kordélyt.Megfordítom a szekerkét

S e varacskos vén követ

Felnyalábolom fölébe.

Aztán hadd ballagjanak,

Mind a vízig szárazon.

Deh, te szürke, deh, te ráró. -

Elmegyek, de fél fülemmel

Itt vigyázok, mint az örvény,

S jaj neked, te csalfa szolga,

Meg lesz ágyad vetve nálam,

Meg! csalánból, és tövisből,

S szúnyogokból szemfedőd. El.

Mintha szóltak volna? - Senki.

Így la! most szabad vagyok.

Hej! de mit szemlélek ott?

Ember az, vagy morzsalék?

Oly alatt mász a gödörben.

Csongor úrfi. - Ő az, ő az!

Oh, be messze van szegény.

Hol jár itt az istenadta?

Átkozom rosz bocskora

Milyen hirtelen meghozta.

Soha, soha! Csongor úrfi,

Erre! Erre!

Itt vagy, Balga?

Itt biz én, pedig kocsin.

Hál’ az égnek, hogy kimásztam.

Úgy-e, a bocskor vetett le?

Nem tudom. Mint gondolat,

Mint sugár, mely egyik égből,

Egy világi messze végből,

Más világba szökve hat,

Jöttem, vagy csak álmodám,

És alattam, és fölöttem,

Oldalattam, és köröttem

A világot láthatám.

Egy nagy arc volt, végtelen,

Rajta millió szemek;

Mind oly ékes, oly remek,

Hogy beszédem képtelen,

Méhdongás, szunyogzene,

Elbeszélni, amit láttam,

Ahogyan forrt fenn, s alattam

A világok mindene.

S ily magasról porba hullni,

Mily keserves hullomás!

Úgy van, s azt nem érzi más,

Mint, ki már fenn kezde járni.

De beszéld el, Balga, mint van,

Ily hamar, hogy itt teremtél?

Aki ösmer, nem csodálná.

Mig te égen, csillagon

Összevissza nyargalóztál,

Addig én kordélyomon

Jöttem itt a vert uton.

Mennyi csárda, mennyi csapszék

Volt előttem! és utánam!

Az egész út csárda volt.

S rajta százezer pohár

Csillogott, mint napsugár.

S mennyi zaj, mily kurja volt,

Azt én el nem mondhatom,

A mennydörgő mennykü dobszó,

S a legmérgesebb mozsárszó

Ahhoz képest cimbalom.

Jó szerencse, hogy talállak.

Ott, a’ házba költözünk most,

S hírt, tudosítást veszünk.

Vagy még inkább jól eszünk,

És annál inkább iszunk.

Telhetetlen! annyi csárda

Volt előtted, s szomjuhozál?

Telhetetlen, és mivel?

A temérdek semmivel.

Mint fizettél, úgy ihattam,

Szégyenedre - csak vizet.

Majd a jobb idő fizet.

Balga, hallod, itt megálljunk.

Elhiszem; mert két leány jő,

Két parányi mézedény.

Oh, az első mily sugár,

Mily dicsőség mozdulatja.

Kár! a fátyol elborítja.

Lába két ezüstmadár -

Hímtelen nép, árva pár.

Mely enyelgve jár a földön -

Legkivált a búzaföldön.

Oly mulón, oly könnyüden,

Mintha csókot kérne kölcsön

A füvektől, a virágtól,

S félni kell, hogy meg nem adja,

Hogy legottan elrepűl,

S a virágot sírni hagyja.

Ej! a tüske majd megfogja.

Mondhatom, gyöngy két személy.

Oh, ne mond kettőnek, egy,

S ami ott utána megy,

Az csak árnya termetének.

Az nekem már cifra ének!

Hát az árnyék vastagabb-e?

Törzsökebb-e, izmosabb-e?

S a valóság ösztövér?

Oh, uram, még oly árnyékot

Össze-vissza s átölelni

Nem legböjtibb gondolat.

Szószatyor! ne tátogass itt,

Nyeld el félkapált eszednek

Lúdtömő termékeit.

Menj, mig e nap rajzolatja

A szük útat el nem hagyja,

Térdepelve állj elébe.

Kérjed, kényszerítsd nevemben:

Nincs-e tiltva s kedve ellen

Mondhatatlan kellemeinek

Elborulnom zsámolyánál,

S mint utasnak, idegennek

Kérdést tenni szűz magánál?

Menj, ne késsél, menj sietve.

Azt mondottad, asszonyom, hogy

Itt a Hajnal honja van.

Úgy van, Ilma, ott ama ház,

Mely rőt tajtékból fuvalva,

S csillaggal van koszorúzva,

És e tündér kert megette

A szép hajnal birodalma.

Úgy, de az csak tréfa volt,

Hogy tilalmas birtokában

Lánnyal szólni férfinak,

Még tilalmasb nyájaskodni

S csókért csókkal adakozni?

Csak valóság, amit mondasz.

Hogy legelsőbb kedveséhez

A szerelmes lányka szólt,

Elpirultak arcai,

S szebbek lőnek Hajnalénál,

És azóta e hazában

Amely lány szól kedveséhez,

Eljátszotta kedvesét,

Eljátszotta szíve üdvét,

Mely, mint forrás a hegyekből,

Ömlik, ömlik, s vissza nem tér.

Csak mikor fenn tündököl

A világos dél,

S Hajnal messze múlat, egy más

Ország szélinél,

Akkor kertje belsejében

Lop a szerelem,

S egy rövidke édes órát

Enged töltenem.

Ah, de innen, innen is

Elhajt végzetem,

S akivel felboldogulnék,

Nincsen itt velem.

Csongor ah, még egy delem van,

Egy kis óra tartománya,

És te messze, messze vagy még,

Mint a végtelen világvég.

Már azt meg kell vallani,

Ily bohó kis rendelést

Nem találni hét megyében.

Férfihoz nem szólni lánynak!

Szörnyűség az. -

Ilma, hallod,

Emlékezned illik, hol vagy.

Már azt meg nem állhatom,

Legalább hagyd megsiratnom.

Ah! szegényke szolgálójok.

Oh öröm, kit látok ott.

Ilma, Ilma, Csongor eljött.

Oh, keserves állapot,

Balga is nyomába jött.

Oh, örömnek fájdalomnak

Kínos édes érzeménye!

Asszonyom, nem volna jó,

Míg időnkben tart, ölelni?

Hagyd el, Ilma, jer, siessünk.

Vár kívűl egy ház vagyon,

Tisztes özvegyasszony lakja,

Ott Csongornak hirt hagyunk,

Délben Tündét hol találja.

Jer, ne lépj oly pípesen,

Mintha boltba küldenélek,

Jer, szaladjunk.

Ah, de nézzed,

Itt egy ember -

Tátogat.

S milyen harcsaszája van.

Vajjon? s Csongor úrfi szebb-e?

A majomhoz is hasonlít.

No bizony! - de nem haragszom:

Férfi, mint a többiek.

Ilma, mondd el, mit tegyek?

Én egy tapot sem megyek.

Ne tovább, szelíd galambok,

Térdem itten a határ.

Ott egy ékes ifju vár -

Éhes, úgy-e? hadd igyék.

Az’ nevében szólandok.

Oh, az ürge a vakondok,

Hogy beszélhet ily bolondot!

Ilma, nézzed, nem bocsát;

Szűk utunkat mind elállta.

Oh, talán nem hallotok,

Vagy magyar szót, szép virágim,

Még ti nem tanúltatok?

És az a kis gyenge száj,

Gyenge, mint a csibemáj,

Oly hiába volna szép,

És hiába oly pirosló,

Hogy határin semmikép

Nem terem meg a magyar szó?

Azt kivánom tudni - Menykő!

Egyik sem fülel reám.

Ilma.

Tessék.

Ments meg innen.

A majomtól?

Ah nem, Ilma,

A legnyájasabb legény.

Férfi.

A természet oszlopa.

Mit parancsolsz, asszonyom?

Tedd, hogy félremenjen innen,

Mert különben itt veszünk.

Megcsipem, hogy vére csordúl.

És tudom, hogy visszafordúl.

Jaj, mi szörnyü tíz köröm,

A boszorkány körmök ilyek.

Asszonyom, nézd, elterült,

S híd gyanánt lesz lábaidnak,

Annak is rossz bár; de menj át,

Addig én őrt állok itt.

Vaj! mi volt ez, bolhaugrás,

Vagy szunyogtánc hátamon?

Jaj nekem, jaj tomporom,

Oh, ez átkozott szekér volt.

Már nem állhatom tovább.

Elborúlok ott előtte,

S válaszát magam veszem.

Ilma! lásd, hová vezettél?

Most középen itt rekedtünk.

Ott a szolga, itt az úr.

Szörnyüség, most mondja bárki,

Hogy leánynak lenni könnyü!

Útját úgy eltérdelik,

Hogy nem képes elszaladni.

Mint lehullott férges alma

Láb előtt hever körűle

A sok csalfa férfi szív:

S aztán lépjen, s ne botoljon!

Oh, én inkább hódolok.

Nap, ki elborulsz előttem,

Éjbe foglalt délvilág

Szólj, miként nevezzelek,

Hogy ha fénynek mondalak,

Még csekély ne légyen a név.

Nem felelsz? ah, ajkaid közt,

Mint szeretnék lenni szó,

Titkos, édes, fél kimondott.

Szólj csak ennyit is, ne kínozz.

Nincs szebb, mint a némaság,

Mely szép ajkakon mulat;

Tó az, mely bár pusztaság,

Mégis mennyet mutogat.

Oh, de már ha tiltva van,

Látnom rózsaréveit

Szózatodnak, hallanom hagyd

Szívbeöltő hangjait.

Intesz? félretérjek innen.

S meg ne tudjam, hol vagyok?

Ah ha még te is kegyetlen,

Milyek úgy a szirt s fagyok?

Elveszek! - de nem busítlak,

Szívemet hagyom hidúl;

Lásd, hogyan mégy rajta át,

Mert alatta tenger a bú,

S a sohajtás fergeteg.

Semmi szép szó, semmi kéret

Meg nem tartja; elmegy, itt hágy.

Szólj, te tőke, szólj, te szikla,

Szólj, te békasó! mivel

Bánthatád, hogy nem felel?

Én?

S ki volna más? te szirt,

Irgalmatlan rossz kova,

Kedvem volna addig ütni -

Rossz kován nehéz kiütni.

Összezúzlak, sárgöröngy.

Azt ne tedd az istenért!

Ily gyaloghid, mint magam,

Félvilágon sem terem több,

Melyen istenasszonyok

Járdogálnak, lépdegélnek.

Úgy beszélik, egy volt ilyen.

Melyet Jákob álma látott,

S Balga alkalmas hitellel

Még ez őstől származik.

Oh, az a láb!

Mit beszélsz?

Általlejte hátamon.

Oh, mi láb az!

Gyenge volt-e?

Ah, mi gyenge!

Szólj, kicsiny volt?

Ah, mi kisded!

Könnyű volt-e?

Mint a szellő.

És nyomása?

Édes, ízes és csiklandós.

Minden porcikám megindult:

Szívem, májam, agyvelőm,

Még a -

Nem hallgatsz-e?

Még a

Hátam is nyögött belé,

Úgy megnyomta - meg ne üss hát -

Azt hiszem ő, csak árnya volt,

Aki úgy reám dobolt,

S dobbanása oldalaim közt

Most is nyögve bujdosik.

Ah, ha Tünde volt - de hírét

Itt ki mondja most nekem?

Elnémúlt a szerelem,

S akkivűl nincs semmi hívem

Mely vezetne útamon.

Nem tudom, hová legyek.

Nagy baj. Ily esetben a hős

Torkon metszi a keservet,

Elsohajt egy ilyenadtát,

S szépen meghalálozik.

A szokás ez -

A szokás az,

Hogy te most letérdepelj,

Durva szolga, mert miattad

Hágy el mindenütt szerencsém.

Ah, kegyelmezz.

Nem, letörlek

Annyi veszteségemért.

Ah, kegyelmes úr, csak egy szó!

Vedd le lábadat nyakamról,

Itt találtam egy nyomot.

Mit találtál?

Hátamon van,

S itt a földön a homokban.

Mily jelek, mily gyenge lábnyom?

Egy van ilyen a világon!

Ő az, ő az, Tünde jár itt,

Tünde! - oh, öröm, ne ölj meg.

Hej! be jó, hogy a homok

Minden úton megterem.

Jer, kövess, tán úton érjük,

Oh szerencse, oh örömnap! El.

Szinte meghalék, de semmi!

Oh szalonna, oh kenyérnap! El.

Hóha!

Hőhe! Itt megálljunk.

Oh, mi kárhozott fiak!

Mért nem róka, hogy megenném!

Elszökött az átkozott.

Rajtunk egy követ hagyott.

Egy varacskos vén követ,

mely alatt kigyó tenyészik,

S a penészes béka nyög.

Döntsük el, hogy összezúzzék.

Aki ráül, elkárhozzék.

Holtig álmatlan legyen,

Aki rajta megpihen.

Hőhe!

Mely ijesztő.

Mely utálat.

Bár utálat nézni rád,

S hozzád nyúlni förtelem;

Megragadlak, undok állat,

Meghuzattál, most fizess.

Oh, fiam, kár vesztegetned

Szép erődet oly hiába.

Hátha még majd rád ijesztek?

Szállj le, és ne tétovázz,

Egy van, aki rám ijeszthet.

S egy van, aki bánthat engem,

Tudd, s réműlj, az ördög az.

Tudd meg hát, és vessz, az ördög,

Aki bánthat, én vagyok.

Rossz manó! ki rád ijeszthet,

Vén Mirígy, tudd, én vagyok.

Hah, utálat!

Meg ne indúlj:

Mert, ha lábad, mint az örvény,

Mint az orsó pördül is,

Vén Mirígy mint gondolat,

A boszúnak gondolatja,

Úton ér, és elemészt.

Vagy, vagy sem; de szólj, mi kell még?

Látod a fehér lakot?

Vár kivűl egy dombon áll.

Ott most én lakom, cselédes,

Tiszta özvegy képiben.

Csongor, aki most ezen jár,

Mert egyéb nincs a vidéken,

Kisded hajlakomba száll.

Hah! leginkább ő az, akit

Körmeim keresnek itt.

Hagyd el! itt erőszakért

Büntetés vár. Jól tudom,

Ami kárt tett, azt idővel

Visszaszerzem, csak figyelj rám.

Mit tegyek, szólj?

Légy szolgája.

Aki most van, azt rekeszd el,

S öltözzél, mint ő vagyon,

Légy bohó, mint az, s fecsegj,

Hogy, ha Csongor lát, ne sejtse,

Ami változott körötte.

Értem, értem, mit tovább?

Csongor majd egy kertbe visz

A közép dél fényekor,

Hintsd meg ottan e porokkal,

S ő alunni fog, ha szinte

Félvilágot érne is

Minden perc, kit ott elalszik.

És azontúl?

Bízd reám;

Károd megtéríttetik.

Most eredj, én majd követlek.

Nem hiszek; de úgy cselekszem,

Hogy jutalmam meglegyen. El.

Pszt!

Ki szólít?

Pszt!

Ki az, no?

Pszt!

Hiszen megyek, de merre?

Kis leány.

Oh, oh, bizony ni!

Kis leány.

No, nagy leány hát!

Hát bizony, nem mindenik

Olyan ám, mint nénike,

Oly redőből szőtt öreg zsák.

Kis babám, ne légy boszús.

Oly töpörtő! akinek már

Fogfájása sincs -

No kedves

Kis madárkám, csillapodjál.

Néne, úgy-e szép dolog

Szántóföldet vinni arcán,

Melyben agg szeplő virágzik,

S mint egy tisztes régi szűz,

A szömörcs szakállt ereszt?

Jaj, beh furcsa kép maga!

Fúdd ki már lúdmérgedet,

Dévaj, álnok, csapdi szer, te.

Én tudom, hogy nem vagy oly rosz,

Mint szavadból mondanálak;

Lásd, a kort tisztelni illik,

S én, behintve bár redőkkel

Még javadra élhetek tán;

Mert, leányom, a redők

Majd ez arcon is tanyáznak.

Hah, mi jég kéz!

El ne rémülj.

Hát hová mégy, szép leányom?

Hát hová s hová ne mennék?

Oh, te gyöngy, te pávatoll!

S hát hová mégy, gyermekem?

Erre is, meg arra is

Tudja isten, vagy mi! merre?

Valld meg, édes, nemde otthon

Kór apád van s szenvedő;

Nincs egyéb, mint csak te, aki

Gyámolítsa és kötözze,

Most füvekkel gazdagon

Visszatérsz, hogy azt tegyed.

Úgyebár! tudom, mi űz?

Ah!

No lásd, leányom;

Az nagyon szép, mert atyád volt,

Aki téged, bennszorúltat

A rettentő tűzhalálból

Másod élettel megáldott,

S már te ép vagy, ő pedig, mint

Szén az izzadó kohóban,

Vész, fogy, s tán hamvába dől.

Oh jaj, oh jaj!

És az árvák,

Oh, az a két gyenge gyermek,

Aki porban mász előtte,

S mint oroszlán rí az éhség

Ajkaik közt, hogy miatta

A sivány port rágdogálják.

S a szegény, e férgek atyja

Nem segíthet, nem mozoghat,

Köny helyett kínlángokat sír

És az égre így kiált föl:

Isten, Isten! élsz-e még?

Jaj nekem, jaj elhagyottnak!

Kelj föl, kis bohó te, kelj föl.

Hisz csak tréfa volt beszédem.

Jaj nekem, jaj! mit tehettem.

Egy setétlő kis teremben

A pokolmécs pillogása,

Bűnös ajkak suttogása

Elboríták lelkemet.

Elpirultam, és nem látszott,

Visszavágytam, nem bocsáttak,

Vagy bocsáttak, s nem jöhettem,

Nem kivántam jőni már.

Hév kar ége vállamon,

S a merész, az áruló csók

Elcsattant tűzajkamon.

S oh, azóta, szörnyü élet!

Oh, én elveszett leány, én!

Hagyd leányom a keservet,

Egy szép úrfi vár reád.

Jaj nekem! szegény apám! -

Átkozott az óra is.

Kelj, ne sírj te kis bohó,

Nézd e szép aranyhajat.

Azt is átkozom -

Te dévaj!

Lásd, neked van szánva, kell-e?

S oh, az a szép gazdag ifjú!

Én testvérimhez megyek.

Mintha aztán nem mehetnél!

Oh, mi szép az ifju vérnek

Úgy lobogni, úgy szökelni.

Félig alkonyúlt teremben

Bíbor ágyon a fehér lány

Mint elöntött téjhab alszik,

Vagy csak úgy tesz, mintha alunnék.

S mint a megrezzent harang,

Hangzik, és ver a tüzes szív:

Akkor a szép ifju jön

Titkon, csendben, egyedűl.

Jer velem, ne búslakodjál,

Jer, te csinos kis boszorkány.

Oh jaj - elmegyek haza.

Hogyne mennél! most velem jőj.

Mennyi szál hajad terem,

Mind arannyá változik,

Olyan gazdaggá tehetlek.

Istenem! hát merre menjünk?

Én tán elmegyek haza.

Kis bohó, nem! most velem jősz. Félre.

Csongor, ezt neked szereztem.

Ennél lelj utált szerelmet,

Azt ohajtom, s végrehajtom,

S többé nem keres boszúm.

Erre jőj, tán erre mentek.

Hát te, lomha dög, leülsz-e?

Látod.

Oh, te medvecímer.

Én utazni, nem szaladni

Jöttem.

Oh vadállat! - ámde

Várj itt míg e házba térek,

Útasítást ad talán,

Vagy ha nem, szállásra fölvesz

A jövendő éjszakán.

Ennyi aggság, ennyi bolygás,

És miért? egy asszonyért,

Egy picin kis asszonyért,

S abból is csak mennyi asszony!

Jaj bokám, jaj térdeim.

Én biz itt leűlök addig,

Gyámolítom a falat.

Kis komám, szeretsz-e még?

Oh, hogy mind a két szemed

Lábad ujját ékesítse!

Arra néz, és engem önt le.

Még ez ám a ferde had!

Féreg inná meg borát!

Olyan, mint a kéneső.

Hadd csorogjon a szeméten.

Hé!

Hohó!

Az ördögökbe!

Vagy te voltál, szent öcsém?

Semmi, semmi, no! nagyot nőj.

Nőj te, vén bak, akkorát,

Mint a legfőbb Tátra-bérc,

S akkor ünnepelj, mikor

Legtöbb mennykő üt beléd. -

Szedtevettét! még bizony

Rám szoknak, ha itt ülök.

Már csak feltápászkodom. Feláll.

Hóha, mackó, itt megálljunk,

A bitófa vár reád.

Ezt az isten szép lovát

Úgy cseréltem egy juhásztól

Harminchárom birkabőrön,

S természet szerint: szegénytől,

Azt is tőle loptam el.

Csillagot nem rúg, de mondják:

Jobb szamáron, mint gyalog.

Most a szállást megtekintem,

Addig, mackó, meg ne moccanj.

Én s bitófa! oh, te sárkány,

Oh, hogy a penész befogja

Mind a két szemhéjadat! - De

Jól van! s bitó fölűl

S a szamárnak szamarán

Uriásan lovagol.

Ez vidéki s tán iszákos,

Majd jól megfizettetem. Balgához.Kedves úr! szegény szolgája.

Úgy is illik! Ah, vagy úgy,

Jó napot, Dimitri bátya;

Csillagom szülötte! hát még

Itt is megterem ketek?

Oh! mi mindenütt vagyunk,

Mint a napfény -

Menydörgöttét!

Mért nem mint a gyom s giliszta?

Mondok, egy kis papramorgót

Nem parancsol, édes úr?

Szinte mérgelődtem.

Egy kis -

Oh igen! de törköly úgy-e?

Vagy talán rozs?

Mentsen isten!

Szilva, kedves úr, valódi

Szilva, fínum, s oly erős, hogy!

Most nem szomjuzom.

Bizony

Mondhatom pedig, hogy ilyet

Nem találni messze földön.

Majd egyébkor.

No, de tessék!

Annyi, mint az! ide hát.

Majd hiszen, Dimitri bátya,

Meglesz ám az ára is,

Mert mi itt fogunk tanyázni.

Ah szegényke! pénze sincs. -

Mindjárt itt leszek.

No, végre

Emberemre is találtam.

Mondom, szinte szomjuzom már,

Olyan szörnyű éh vagyok. - Nos?

Isten ucscseg! kedves úr,

Szívesen adnám, de nincs.

Nincs-e? oh bab, oh olaj,

Miért nem öltétek meg őt.

Hé! hová!

Vagy kend is itt van?

Majd leszállok - engedelmet.

Semmi szállás! csak maradjunk.

Jó szelíd egy állat ez.

Ott imént, hogy érkezém,

Egy bitófához kötöttem.

A bitófa én valék.

Furcsa! hát bitófa úr,

Csak maradjunk a szamáron.

Jaj nekem! hogy veszne meg!

Még az ólba is behurcol.

Ha a csipkebokron rózsa nem teremne,

Bolond madár volna, aki ráröppenne.

Hej, dínom dánom!

Délben kell tehát találnom;

Mert egyébkor tiltva van.

Oh, idő, csekély idő, mint

Fogsz te tőlem elsuhanni.

De sietnem kell, megyek.

Balga!

Mindjárt.

Balga, hol vagy?

Jősz-e már?

Jaj, megkötöznek.

Majd megoldlak, csak ne mozdúlj.

Itt vagyok már.

Csongor úrfi!

Mit süvöltesz, dőre állat!

Csak kiálték, hogy ne fuss.

Csongor úrfi!

Nos, mi kell!

Mondok, merre lesz menésünk?

Jőj utánam.

Csongor úrfi!

Megveszél, hogy úgy üvöltesz?

Légy nyugodt, csak visszahangzik,

Amit orditék előbb.

Csongor úrfi!

Oh, természet,

Légy egészen visszahangzó,

Szép nevével zengj örökké!

Csongor úrfi!

Nézd, leánykám, itt van a lak.

Tégy azonként, mint beszéltem,

Míg karodba csalhatod.

Akkor - érts meg - akkor olvadj,

Égj, lobogj, mint a tüzes bérc,

S repkény karjaid közül

El ne hagyjad bontakozni.

Menj, siess és ékesülj fel.

Én a kertbe térek addig,

Ott vigyázok dolgaimra,

S majd, ha Csongor álom által

Elszalasztá kedvesét,

Ezt ölelje megcsalódva.

S hah, ha majd a förtelemből

Ébred, és irtózni kezd

Önmagától, életétől,

Majd ha tiszta nyúgodalma,

Mint vihartól felzavart tó,

Oly habokkal víja lelkét,

És örökre, mindörökre

Látja tűnni szép világát,

A szerelmet, édes álmát,

S keble, mint az elhagyott ház,

Oly rideg, bús, oly komor lesz,

Akkor lásson engem ülve,

Örömömben énekelve,

Megnyílt sirja szélein. El.

Berreh, Berreh, hop, hop, hop.

Mit vadásztál, kis kolop?

Itt az elrabolt örökség.

Több, mint várhat a reménység.

Visszalopjuk, visszalopjuk!

Nem! cseréljük, s tréfaság lesz,

Majd, ha rajta menni vágynak

És a bocskort ostorozzák,

És a bocskor nem megyen.

Jól van, jól van, elcseréljük.

E palástot -

Hol szerezted?

Kis zsidótól vettem el.

A hideg már majd megvette;

Hogy ne fázzék, sárba tettem,

És nyakiglan eltemettem.

Hogy nyavalygott, mint üvöltött!

Mintha hátúl metszenék.

Hahha! jól van, elcseréljük.

Bocskor is van, nézz ide.

Puszta palláson hevert már.

Lopva nőszött benn egérke

S fölnevelte kölykeit,

Meztelen kis férgeket.

Cincogások jelt adott,

A kandúr ott cammogott,

A bocskorra felkapott,

Én a kandúrt földhöz üttem,

Én a bocskort elemeltem.

Oh, ez cifra kis mulatság.

Nézd ez ostort! Nyakkötő volt,

Egy szegény dög függe rajta,

Aki, míg élt, makkirály volt,

Most alatta fútt el a szél,

És az árvíz el nem érte.

Én levágtam, madzagából,

Nézd, ez a szép ostorom van.

Add csak, ezt is elcseréljük,

Hadd morogjon a banya.

Uccu! bocskor, meg ne csosszanj,

Isten hozzád, kapufa. El.

Mért, hivatlan bűnös álom,

Mért ömölsz el most szememre,

Most, midőn szerelmi kéjre

Földelelne szép világom?

Hány király ohajta, s nem jött

Áldomásod ón szemére,

Hány busongó szív könyörgött,

Hogy borulnál sebhelyére?

Mindazoktól elfutottál,

Itt mulatsz a boldogabbnál,

Aki ébren vágyna lenni,

Tünde karján édelegni.

Egy gyepágy kinálkozik

Hűvös illatú ölével,

S elföd a lomb ernyejével,

Jer, fogadd el, itt pihenj meg.

Balga, kelts, ha kedvesem jön.

Ah, tovább nem állhatok;

Vajha, míg leszúnyadok,

Bal szerencsém elkerüljön.

Jaj nekem! mit látok ott?

Alva vár-e Csongor engem?

Aki érte a halálból

Vissza tudnék lelkesedni,

Alva vár-e engem ő?

Tán csak rólad álmadozni

Szúnyadott el, mig lejőnél,

Mert az álom édes álom

Arról, kit szivünk szeret.

Hagyj el, Ilma, hagyj magamra.

Engedelmet, rózsaszáj,

Hogy virágodat szedem.

Csók, szelíd galamb te, menj el,

Csak te vagy szelíd eléggé,

Mely az álmak hajnalából

Visszahíjad szellemét.

Hát nem ébredsz, édesem?

Visszarablott csókjaiddal,

Hogy fogollyá tégy, nem ébredsz?

Ah, hiába csattanál el,

Csók, te hittelen galamb,

Hírhozónak vissza nem térsz.

Csongor, ébredj - mint derűlt ég,

Arcod olyan, napja nincs-e?

Nincs-e fény, mely elfogadjon,

Égve, aggva kedvelődet?

Nyisd fel, ah, nyisd a szemet,

Mely megbirta szívemet,

Mely belőle, mint korán nőtt

Szép virágot, a szerelmet

Fölcsalá, most fagyni hagyja;

Nyisd fel, ah, nyisd a szemet,

Melyben üdvöm gondolatja

Fogva tartja lelkemet. -

Kedves, ébredj csókjaim közt,

Elcseréltem ajkamat,

Elveszítem magamat,

Kelj, találj fel karjaid közt. -

Csongor, hát nem kelsz-e fel,

Még ma láthatsz, holda kelve,

Tartományokat bejárhatsz,

Tévelyeghetsz, bujdokolhatsz,

Bú magadnak, kín nekem,

Nem találsz meg, soha nem!

Csempe szádat jól ha nézem,

És vitorla két fülednek

Lebve lógó szárnyait,

És ha nézem görbe lábad

Lőcsnek épűlt csontozatját,

Oh, te messze földi vendég,

Úgy hiszem, hogy ösmerélek.

Úgy van, s hogyne volna úgy?

Oh szemem világa, te!

Jaj! ne mondd azt, gyík lehetnék

Sánta koldús tyúkszeme,

Csak szemed világa nem.

Szólj, szurokban mosdol-e,

Vagy mitől van, hogy pofádon

Szinte fénylik a sötétség,

Mint a rongyos csizmaszáron,

Melyet a szegény deák

Tolluírral megcsiszolgat. -

S mégsem ösmersz, bűnvirág te?

Oh én csillagom, galambom.

Oh, az istenért, ne tedd azt,

Tégy akármit, üss agyon,

Csak ne kezdj el mosolyogni.

Oly vagy akkor, mintha társát

Koncvevő eb megmorogja.

Látod, angyalom, mi jó vagy,

Oh, én boldog szerető.

Oh, te fűzfa, oh, te tőke,

Mégsem ösmersz? nézz ide,

Böske, hitvesed vagyok.

Vagy, hogy megdicsértelek,

Az vadít el? jöszte, inkább

Félre nézek, úgy ölelj meg.

Kedves, édes, házi bútor.

Oh, te puskapor szagú,

Hol pokolban vetted a bűzt?

Csókot, asszony!

Jaj, megégtem;

Ez pokolnak fajzata.

Meg ne moccanj, mert befallak,

És megeszlek, mint az almát.

Jaj nekem! nem álom ez,

A kajánság műve inkább,

Elrepűle gyors időm már;

Menni kell, és nem remélni,

Mindörökre kínban élni.

Lelkem édes gondolatja,

Csongor, itt marad fölötted,

Vajha, oh megsíratandó,

Vajha még meglássalak.

Mit parancsolsz, asszonyom,

Majd, ha ébred, mondanom?

Mondd, hogy egy szeggel magasbra

Villogó kardját akassza. Magában.

Úgy gyanítom, bűn fia,

Eszköz e rosszban te voltál. -

Ilma, menjünk gyász utunkra.

Így la! ébredj, tolvaj úrfi,

És bámuld meg a napot.

Mintha mély sír lettem volna,

S benne lelkem a halál,

Oly sötét volt álmaimban

A sors, mely fölöttem áll.

Szólj, mi történt, míg aludtam?

A tündérek itt valának.

És te, - rettentő gonoszság!

Alva hagytál, nem verél fel!

Mint csalódol, jó uram.

Annyi szóra, annyi zajra,

Azt csodálom, hogy rekedtté

Nem levék, te meg siketté.

Mint szamárnak vemhe, mely

Édes anyját elveszíté,

Vagy mint a szamár maga

Mely kemény szelet jövendől,

Úgy üvölték, úgy rikolték;

És az a mézforradék,

Mit tön és nem tön miattad!

Fölvevénk, és meg’ letettünk,

Szólogattunk, megsirattunk,

Mindhiába, nem kelél.

Átkozottak gyermeke,

Mindeneknél átkozottabb,

Haj! most merre térjek én?

Oh, az elveszett időt

Melyik isten, melyik ember

Szerzi vissza életemnek,

Elment, mint sebes hajó,

Nyom helyett örvényt hagyó,

Melyben elmém sírja nyílt meg,

S összetépett lelkemé.

Jobb szeretnék messze lenni.

Most hová, haj! merre menjek?

Szólj, midőn ment, mit beszélt?

Azt izente, hogy magasbra

Tedd egy szeggel kardodat.

Hah! mi az? hát csalt vetének?

És talán e szolga arra

Bűnös eszközűl szegődött?

Úgy van, úgy van, szörnyen úgy van!

Csalfa szolga, halj meg érte.

Futsz-e? fuss bár, bűn cseléde,

Űzni foglak, mint az árnyék,

És árnyékká rontalak. El.

Így, ni! Most belém szerethet

Még a szívtelen halál is. Énekel.

Túl a Tiszán, túl a Dunán,

Innen is,

Úgy galambom a kis leány,

Ha hamis. Ásít.

Ah! biz én már únom is;

A bolondos vén anyó

Biztatott, hogy szép fiú jön,

S most az ördög sem köszönt be,

Még az ördög öccse sem.

Pesten jártam iskolában,

Térdig jártam a rózsában.

Ah! szegény levelkék,

Elszaggattalak.

Rózsalevél, kicsi rózsalevél,

Miért van, hogy halovánnyá lettél?

Halovánnyá, mint a lány orcája,

Mint a télnek hideg hóruhája.

Rózsalevél, kicsi rózsalevél -

Jaj nekem! - ki monda jajt?

Ah Ledér! Ledér!

Hol van a te régi kedved,

És mosolygó gyermek álmod?

Sírsz-e? sírj, ha nem nevethetsz,

Rég ohajtott köny szemedben,

Rózsakendő kezeidben,

Sírj, s töröld el könnyedet.

Hah! ki jő, mi zaj közelget?

Én bolondos, mit csináltam!

Nem, nem ezt nem állhatom ki:

Oh, magány, te ölsz meg engem.

Beste lélek rosz hada!

Engem így elzárni tőle!

Ólba zártak; de kitörtem

Ajtaját, s ím, hordozom;

Aki nem hisz, lássa meg.

Á - bocsánat, szép kisasszony. Félre.

Vagy talán csak őkegyelme,

A tündér, az eszem adta.

Oh! beh szépen fut szegényke.

Szörnyűség! a vén tarisznya

Ily bohókás majmot űz rám.

Oh, vigyorgó fakutya!

Nem, nem abból semmi sem lesz.

Megszököm! - de még előbb

Megcsigázom a bohót.

Ah!

Sohajt!

Oh!

Oh, szegényke!

Mint a bőjti szél az úton,

Oly keservesen sohajt.

Szólj, parancsolj, mit tegyek.

A világot, mint darab húst,

Érted fölfalom, ha kell. -

Eltaláltam, már vidámabb.

S ah a lelkem! hogy mosolyg,

Oly ördöngös kedvesen,

Mint a teli pinceszáj,

Melyben a piros bor áll:

Most majd én is rá sohajtok,

Ah!

Ah!

Ah!

Az élhetetlen!

Már nekem kell arra térnem,

Mert különben ott ragad. -

Kedves -

Oh, én boldog állat

Minden emberek között!

Nem vigasztalsz meg szavaddal?

Lásd, én bús vagyok miattad,

Mint az árva gerlice.

Oh, a lelkem gilice!

Tán meg is kén már ölelnem?

Úgyde Csongor? megbocsásson,

Hogy nem ő sziveltetik,

És hogy Balga szebb kölyök tán,

Arról Balga nem tehet.

Ott kemény lesz térded alja -

Sőt itt jó helyen vagyok,

Hagyj pihenni lábaidnál.

Oh, ökör, sőt csorda! mit csináljak?

Ím, hogy kedvedet tegyem,

Itt ölellek, édesem.

Ő ölel meg, oh, szerencse,

Légy szelíd bor, meg ne fojts.

Szíved a rév, ott kötök ki,

Ékes ifju, el ne űzz.

Oh, én ékes ifju, én!

Húnyj szemet, te gyöngyvirágom,

Mert megégetsz, húnyj szemet.

Oh, te csalfa! hát behúnyjam?

Húnyd, ha kedvelsz.

S így maradjak?

Így! szerelmed zálogáúl

Nem kivánok egyebet.

S ah, mi szép, mi kellemes vagy. Félre.

Mint a macskafaj vakon.

Hát ne nézzek még szemedbe,

Kincsem-adta kis csalója!

Légy türelmes, kedvesem.

Igy öleld atyád fiát.

Én tudom, hogy megszököm. El.

Mily puhák szép karjaid,

Mint a szép fehér szalonna,

Kedves, édes oldalborda.

És ez a fürt - oh, ölellek.

Szürke lószőr és faláb!

Hát ki látott ily csodát?

Férgek háza, bolhafészek,

Összezúzlak, átkozott szék,

Tűzre teszlek, tolvaj szerdék.

Mennydörgő! de nem haragszom;

Csongor úrfit kell kutatnom,

Mit csináljak, mit tegyek most?

Oh szerencse! itt van a kincs.

Búsuljon a szamár.

Elég nagy feje van.

Balga vígan éli napját.

A bocskorba dobja lábát,

S úgy megy, mint a gondolat.

Deh! te bocskor, deh! te szíj,

Csongor úrfinál legyek.

Nos? megyünk, vagy nem megyünk?

Ez biz azt csoszogja: nem!

Átkozom rosz bocskora,

Arra vár, hogy én vigyem,

Vagy, hogy jól megabrakoljam.

Deh, te szürke, deh, te ráró!

Most szaladj, ha tudsz, hitetlen.

Így adod ki béremet?

Úgy, hogy e helyen megöllek,

Áruló, ki elraboltad

Minden üdvösségemet.

Semmit én még nem raboltam,

Mint imént ez egy ütést,

Ezt is jó szübűl adád.

Csúfolódol? vessz el, álnok.

Úrfi! én nem értelek.

Nem? no megteszem, hogy érts.

Mért akarsz a földre nyomni?

Hogy nyakadra hágjak, ördög,

És tiporjam lelkedet.

Hah! mi ez? te kétszer is vagy,

Balga itt, és Balga ott.

Bocskor itt, és bocskor ott.

Most gyanítom! a manó volt,

Aki megcsalt képed által.

Most tudom, mért nem mehettem

És nyakamra mért tiportál.

Oh! a végtelen világon

Senki nincs boldogtalan,

Én egyedűl vagyok az.

És miért? a bocskorért!

A bocskor nem csizma bár,

Lopni mégsem illik azt is;

És az ördög visszaváltja,

Ami hozzá tartozik.

Balga, hallod.

Hallom, úrfi.

Jőj nyomomba.

És hová?

Azt ne kérdd, ha még hivem vagy.

S így örökké bujdosásra

Szántad ifju éltedet?

Mindörökké, és azon túl!

Égjen bár le akkorára

A magas dél fénysugára,

Mint egy kisded fénybogár,

Mely az égben félve jár,

S úgy bolyongjon egyedűl

A sötétlő végtelenben,

Hogy magát se lássa többé:

Én tüzénél akkor is még,

Tünde, érted bujdosandom. El.

Már, ha úgy van, ám, jerünk bár,

Míg csak annyi lesz belőlem,

Mint egy elfőtt birkaláb,

Én is bujdosó leendek,

És evendem, és ivandom,

Míg csak bennem, s benne tart.

Birkalábot emlegettem,

Vajjon, ahová nem tettem,

A szekrényben ott van-e?

Huh, Mirígy! a vén utálat.

Jaj fejemnek, jaj szememnek,

Mily csodán kell borzadoznom!

Két alakban egy boszorkány,

Itt is, ott is ő, az undok:

Söprü fegyver van kezeiben,

Rút halál sötét szemeiben,

Csongor úrfi! jaj! segítség.

Ablak, ajtó, merre vagytok,

Jaj fejem, jaj tomporom!

Minden el van veszve, minden!

És kacag bolond Mirígyen

A pokolnak feneke.

Hát Mirígy csak oly eke,

Olyan szolga dáb pemét,

Melyen minden gyáva szánthat,

Minden gyáva lovagolhat?

Nem, nem, mondd pokol, hogy nem,

Zúgj, ha hallod, és feleld: nem.

Nem! nem! nem!

Itt vagy, itt vagy, érzelek.

Átok érte, hogy feleltél,

Átok háladíj gyanánt.

Halld tehát: egy jós lakik

Vén berek közt sziklarésben,

Kétszer alszik három hétben,

Azt helyéről messze űzöm

S én jövendölök nevében.

Hahaha!

Tetszik, úgy-e? megteszem,

Tünde, Csongor elmenendők

A bereknél, és tanácsot

Tőlem, általam veendők.

És elrontom a szerelmet,

És helyette veszedelmet

Mag gyanánt vetek beléjök,

Hogy magokban vesszenek.

Nem! nem! nem!

Ha szolgáltam valaha,

Hahaha!

Lelket vittem útaidra,

Hahaha!

Csúfolódol? tán meleg van,

Hogy kacajt ütsz kínaidban?

Gyáva szellem, vessz magadban!

Egy meg kettő három a szám,

Nélküled megy végre munkám. El.

Itt van a kút, a jövendő

Mélyen nyugszik tűkörében.

Lássa sorsa visszáját benn

A szűz, mely partjára feljő.

Forrj kút habja, forrj,

Tajtékot sodorj,

Csalfa eskü vérrel irva,

Bűnös szívtől lángra gyúlva;

Mély vizedbe hull le hamva,

Forrj, kút habja, forrj.

Csillag, melyen a halál

Csonton, embercsonton áll,

Felhő, mely a sírra száll,

Ahol vérzik a fűszál,

Szél, mely tűzben lángolál,

Bennveszők siralminál,

Szálljatok le, szálljatok le.

A jós kútba nézzetek le.

Mintha jőne, akit várok.

Itt jön, itt van, lássa most,

Amit meg sem álmodott;

Én pedig Csongort hozom meg.

Hogy jövendőt itt vegyen.

Évek éve múlhatik,

Míg egyűlnek útaik. El.

Ilma, jó jel!

Jaj, minő hely!

Itt boszorkány lakhatik.

Oh nem, itt egy jós lakik,

Egy rideg nő, mely időkben

Búvárkodva messze lát,

S a leendők fonalát

Tartja biztosan kezében.

Már ha úgy van, kesztyűt huzzunk,

Itt van a szép kis tenyér,

Tiszta, mosdott, és fehér.

Ah, mi boldog pillanat!

A varázskút nincs befödve,

Nem lebeg gyász fátyola.

Boldog, aki most belenéz,

Azt nem éri bánat és vész,

Kedvez annak csillaga.

Haj! de mégis rettegek,

Borzadás fog el jövendőm

Még nem látott képinél.

Ilma, menj elő te, nézz be,

És beszéld el, mit látsz benne.

Legfölebb is zöld vizet,

S egy pár pislogó szemet,

Mely az úszó békafejből

A világra fölnevet.

Ah nem, ah nem, Balga lelkem,

Hát te vagy, te oly alant?

Mit csinálsz ott a hüvösben,

Mit csinálsz ott, gyönyörű?

Jer föl, égek, olvadok,

Mint a gyenge vaj vagyok.

Oh! a lelkem hogy szeret,

Csókot kér, nem kenyeret;

Jőj; ha nem jösz, én megyek le,

S ott találom enyhemet.

Ilma, látom, lelked örvend,

S boldogsága özönében

Fürdik, mint a víg madár.

Hagyj most engem, hagyj lenéznem!

Ah! mért versz ki álmaimból,

Fogfájásra ébredek.

Még egyszer lenéz a kútba.Balga, Balga, kedvesem,

Nem pártolsz el, úgy-e nem?

Csillagok kik a jövendőt

Fénybetűvel kék mezőben

Irjátok le a nagy égben,

Ti, a menny szép szemei,

Kedvezőn mosolygjatok

A varázskút éjjelébe:

Sorsom nyugszik rajtatok.

Ah, mi táj az, mely világ!

Zöld mezőben egy leányka

S egy kis bárány játszanak,

Szép és ifju a leányka,

Fürge s dévaj a kis állat,

És játékok oly vidám,

Olyan boldog, mint magok.

Hah! de mely gyász tűnemény az?

Hős fiú jön fegyverestűl,

Vérben, porban lankadottan,

Elborúl a szűz előtt.

S ím, a lányka összetépi

Hó ruhája fodrait,

A sebesre felkötözi

Keble patyolatjait.

Hálabuzgón föltekint

A vitéz - oh, mennyi kínt

Kell megérnem! ő az, ő az,

A hitetlen szerető,

S a leányka - jaj nekem -

Asszonyom, ne állj tovább így;

Mert szoborrá változol. Félre.

Balga tán megtetszett neki,

Attól tartok, elszereti. Tündéhez.

Asszonyom, ha engeded,

Inkább osztozom veled. -

Nem szól, hallgat, sír szegény,

Én pedig fohászkodom. Ásít.

Boldog, tán nem boldog lányka,

Mondd, hová vesz nézeted?

Ah! mi van csalárd szemében,

Mely lerejtett kincs, hogy azt,

Mint buvár a gyöngyöket,

Oly epedve, oly örömmel

Mélyen, híven keresed?

Ah, ne higyj az ál sugárnak -

Ah, ne higyj, de mit beszélek?

Oh, szerelmem álmai!

Már ölében a leányka,

Harca gyenge, mint maga,

Csókja ég már arcain,

A hitetlen, mely adóúl

Régen engem illetett;

S melyet annyi gondom ápolt,

Annyi édes aggodalmam,

Ketten ők szerelmimen

Nélkülem hogy osztakoznak!

Jaj nekem, jaj kárhozottnak!

A ligetben andalogva

Járnak ketten boldogúl,

S a bárányka, mint szerelmem,

Árván, búsan, elhagyottan,

Fejcsüggesztve jár utánok;

Játszó társa már nem játszik,

Ah, vagy játszik, és eljátssza

Rég ohajtott üdvömet.

Járnak, mennek a ligetben,

A mindig mélyen és mélyebben.

Ott kaján lomb, itt könnyim,

Ah! nem látnak szemeim.

Már ez mégis szörnyüség;

Vesszen a rosz kútja! inkább

Eltemessük, mint hogy ártson.

Asszonyom, nézd, itt a kő -

Oh nem, Ilma, el kell vennem

Sors kezéből a keservnek

Telmértékű poharát.

Most vagy máskor el kell vennem,

Vagy az elme, vagy szerelmem

Győzni fognak szívemen.

Mit találok? új vidék;

Puszta tenger, puszta szirt,

És a szirton a leányka,

Eltemetve bánatába,

Bomlott szívvel, bomlott hajjal

Néz a hullám távolába.

Jaj! hová lön üdvössége,

Hol szerelme kéjei?

A hitetlen fut hajóján,

Mint a szélvész, mely virágot

Tört le, fut kegyetlenűl.

És a szirton áldozatja,

A megcsalt lány, összerogy!

Égő szíve lángjait

Oltják tenger habjai.

Ilyen minden férfi szív?

S Csongor annyi kellemekkel,

Olyan arccal, oly szemekkel,

Csongor öldökölhet így?

Kárhozott légy, csalfa kút,

Kárhozott a szellem is,

Mely pokolnak bűntövéből

A világra felhozott.

Puszta légy, és elvadúlt,

És vadúljon messze tőled

Minden, ami boldog és jó.

Oh, hitemnek romladéka,

Bánat! merre viszlek el! El.

Mely baj ez már meg’ nekem!

Még Balgával sem csevegtem,

S asszonyom már elmegyen.

Balga lelkem, egy pogácsa

Van zsebemben, nézd, galambom,

Azt is itt hagyom neked.

Már megjártam útamat.

Kis leányzó képeiben,

Jóstanácsot elfogadni,

Csongort erre csaltam el.

Kút leánya,

Kút csodája,

Kelj, ha keltelek,

Menj, ha küldelek.

Kút palackja,

Kút galambja,

Szállj, ha intelek.

Kút leánya,

Kút csodája,

Légy az ifju

Csalogánya;

Hol hazája

Várva várja,

Megpihentét

Ott találja:

Csak szerettét,

Soha Tündét,

Bár kivánja,

Meg ne lássa,

Mindörökre,

Mindörökre,

Ne találja.

Kész a jóslat veszedelme,

Itt a vendég, most helyemre.

Merre tűnt el a leányzó?

Jóslatot, mondott, vehetnem,

Csak követném nyomdokát.

Itt vagyok, huh! mily vidéken,

Itt ez a hely borzadásnak,

Félelemnek gyászhelye:

Ez lesz a jós lakhelye.

Jós, időknek hű buvára,

Jós a szirtek templomában,

A homállyal s gondolattal

Társalkodva lakozó,

Jós, ha jósnak hívatol,

S nem vagy, a név ellenére,

Rosznak, gyásznak hirdetője,

Szólj, szerelmem sorsa milyen,

Merre törjek, merre térjek,

Kedvesemhez hogy elérjek?

SzózatAmit látni fogsz, kövesd,

Szép leányka, meg ne vesd,

Arca csendes, mint az est,

Kit hunyó naprózsa fest;

Szeme tündök, mint az est,

Melyben csillag fénye reng,

Lába könnyü, mint az est,

Mely a szellőn játszva leng,

Úta arra, hol az est

Alkonyába dőlni kezd,

Arra indúlj, ott pihenj meg,

Ott találod a kegyest.

Álmok édes képzeménye,

Csodaszűlte szűz alak,

Szólj, ki vagy, menny küldeménye?

Csalsz-e, vagy jól láttalak?

Ah! megállj, vagy bár sietve

Menj világon s végeken túl,

Csongor nem remeg bajoktúl,

Fog követni, menj elő. El.

Bámulok, meg’ bámulok,

Szám csekély a bámulásnak,

De ha egyre bámulok,

Majd egyedűl maradok.

Asszony’ám! - nem hall! - nagyasszony!

Jaj! nagyot hall nyomorú.

Néne, egy kis jó tanácsot.

Óha! még bizony kivernék

Mind a két szemem világát. -

Lánclobogó! az bizony bor,

S ez meg’ olyan sült galamb.

Amint én nem vagyok az.

Szállj le, szép piros palackom,

Szállj le hozzám, szép galambom,

Meg nem eszlek, meg nem iszlak,

Csak szivecskémhez szorítlak!

Nem hiszik, s az nagy baj! oh, én

Árva elhagyott legény.

Intenek, hogy nyomba menjek,

Engem úgyse! megteszem.

Várjatok meg, hej! megyek már,

Itt vagyok már, szálljatok le,

Had fogódzzam bennetek.

Hujju huj! ha sapka vagy,

Üsd le azt a rőt palackot.

Meglön amit, s mint akartam,

Most aranyfa, szép gyümölcsöd,

Szép almád nekem terem.

Meglopom, meg! az lesz dolgom,

S a manókat kergetem.

Hol vagyunk itt, asszonyom,

Mely kietlen tartományban?

Én, ha engem kérdenének,

Jobb szeretnék messze lenni,

Legalábbis olyan messze,

Mint Pozsonytól Hortobágy.

Légy nyugodt, s ne aggj veszélytől,

Hű árnyéka bánatomnak,

Itt az Éj országa van.

A gyűlölt fény birodalma

Lelkem annyi fellegét

Nyílsugárral hasogatja,

Nem kivánom szebb egét;

Ide húz a bú homálya,

A reménynek csüggedése,

És a csüggedés reménye

Itt találják honjokat.

Ah, bizony nem jól találják.

Kis szemem már úgy kinyílt,

Mint a tányérbélvirág.

Ah, a szív is úgy nyilik meg,

Mint sötétben a szemek.

Boldogságban zárva tartja

Rózsaszínü ajtaját,

Az örömnek gazdag árja,

Hogy ne fojtsa el lakát;

Búban, kínban, szenvedésben

Titkos mélyeit kitárja,

Hogy, ha még van, a reménynek

Elfogadja sugarát.

S ezt hogy tudjuk, ily kietlen

Földre kelle bujdokolnunk,

Hogy madár se jőjön onnan,

Ahol nap van és világ?

Légy türelmes, bánatommal

Vég utat tesz most szerelmem:

Itt vesz enyhet vagy halált.

Jer, kövess e vég utamban,

S lássad ott az Éjt magát.

Mit csináljak, merre fussunk?

Puszta parton fátyolában

Egy komoly bús asszony ül:

Csermely folydogál előtte,

Csillagokkal tündökölve -

Borzadok, ha rátekintek.

Ő az, kit keres reményem,

Ő az Éj gyász asszonya.

Nála vannak rejtve mélyen

A jövendők titkai,

Kérni fogjuk elborulva,

S esküinkkel kényszeríteni,

Hogy felfödjék ajkai.

Jaj, ne menjünk; mintha szólna,

Érthetetlen hangokat

Mormol ajka.

Álmodik,

S a pataknak elbeszéli

Halhatatlan álmait.

Várakozzunk, mert boszúja,

Véghetetlen és sulyos,

Éri azt, ki háborítja.

Sötét és semmi voltak: én valék,

Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,

És a világot szültem gyermekűl.

Mindenható sugárral a világ

Fölkelt ölemből; megrázkódtatá

A semmiségnek pusztaságait,

S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,

A Mind, előállt. Hold és csillagok,

A menny csodái lőnek bujdosók

Kimérhetetlen léghatárokon.

Megszűnt a régi alvó nyúgalom:

A test megindúlt, tett az új erő,

S tettekkel és mozgással gazdagon

Megnépesűlt a puszta tér s idő,

Föld és a tenger küzdve osztozának

Az eltolt légnek ősi birtokán;

Megszünteté a tenger habjait,

S melyet haraggal ostromolt imént,

Most felmosolyga mélyiből az ég;

S mint egy menyasszony, szépen és vidáman

Virágruhába öltözött a föld.

A por mozogni kezdett és az állat,

S királyi fejjel a lelkes porond,

Az ember lőn, és folytatá faját,

A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. -

Sötét és semmi vannak: én vagyok,

A fény elől bujdokló gyászos Éj. -

A féreg, a pillanat búboréka,

Elvész; idő sincs mérve lételének.

Madárt a szárny, a körmök állatot

Nem váltanak meg, kérges büszke fát

Letesznek századoknak súlyai.

Az ember feljő, lelke fényfolyam,

A nagy mindenség benne tűkrözik.

Megmondhatatlan kéjjel föltekint,

Merőn megbámúl földet és eget;

De ifjusága gyorsan elmulik,

Erőtlen aggott egy-két nyár után,

S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.

Kiirthatatlan vággyal, amig él,

Túr és tünődik, tudni, tenni tör;

Halandó kézzel halhatatlanúl

Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,

Még a hiúság műve van porán,

Még kőhegyek ragyognak sírjain,

Ezer jelekkel tarkán s fényesen

Az ész az erőnek rakván oszlopot.

De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,

Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.

Fáradtan ösvényikből a napok

Egymásba hullva, összeomlanak;

A Mind enyész, és végső romjain

A szép világ borongva hamvad el;

És hol kezdve volt, ott vége lesz:

Sötét és semmi lesznek: én leszek,

Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

Ah, szegény bús asszonyságnak

Milyen furcsa álmai vannak!

Borzadással tölt el e szó.

Borzadással issza lelkem

A mulóság poharát.

Most jer, Ilma, jer, közelgjünk

Tisztelettel elborúlva.

Illessük meg fátyolát.

És a sötéten túl van a világ -

Mi vakmerő kéz illet engemet,

Mulandóságról békén álmodót?

Ösmerlek, nyughatatlan lányka, te;

Tündérhazádban üdvnek századi

Valának megszámlálva éltedűl,

De föld szerelme vonta szívedet,

A fényhazából földre bujdosál,

S mert boldogságod ott is elhagyott,

Segélyt keresni későn visszatérsz;

De mindörökre számkivetve légy,

Legyen, mint vágytál, a kis föld hazád,

Órákat élj a századok helyett,

Rövid gyönyörnek kurta éveit.

Indúlj, ne lásson itt tovább szemem;

Mert, aki halhatatlan Éj vagyok!

Olyan sötétté teszlek, mint az árny,

Hogy rózsaberkiből a szerelem

Irtózva nézzen, mint iszonyra, rád,

S illat helyett gyötörjön vad tövis.

Menj, menj, mert amit mondtam, megteszem.

Omoljatok nem késő habzatok,

Az Éj az álmok partjain bolyong. (El)

Csalfa, tündér, játszi kép te

A világon s életen túl,

Merre csábít gyorsaságod?

Százszor véllek megragadni!

Százszor e megdobbanó szív

Készűl csalfa szívedet

Elfogadni szerelemmel,

És te eltünöl suhanva,

Mint az élet, mint az álom;

Nyughatatlan lábaiddal

Meg nem várod jöttömet.

Intesz újra? Nem hiszek.

Hányszor puszta dombokon,

Hol vezérléd útamat,

Hányszor láttalak megállni,

Nyílt kebellel, nyílt karokkal?

Vágyaimtól részegen

Elfelejteném a bolyongást,

És nem láttam a kietlent,

Mert te, szív és szem csalója,

Téged láttalak, s imádtam

Fátyolodnak titkait.

Állj, meg, állj meg, és ne hagyj el,

Add jutalmát annyi kínnak,

Hagyj pihennem karjaid közt,

És elsírnom veszteségim

Mondhatatlan séreit.

Hah, itt vagy egyszer annyi vágy után!

Mi volt ez? árnyék! és én hol vagyok!

Forrás után a szarvasnő eped,

Nő-társ után a szarvasgím, oroszlán

Mind a kettőnek űzi nyomdokát.

Forráshoz ér a nő, a gím nejéhez,

S erője dúló vadnak célt mutat.

A hangya futkos, apró léptei

Alig mutatnak járást, és halad;

Nagy távolokról, gátak ellenére,

Fáradva és mozogva hon terem;

Földhöz ragadtan mász a vak csiga,

De a természet válhatatlanúl

Hátára tette biztos hajlakát,

Mikor kivánja, hon van, s elpihen:

Elérhetetlen vágy az emberé,

Elérhetetlen, tündér, csalfa cél!

S miért az olthatatlan szomj, miért

Rejtékeny álom, csalfa jóslatok,

S remény vezérrel eltűrt, hosszas út,

Ha, ahol kezdtem, vége ott legyen,

Bizonytalanság csalfa közepén?

Oh, hármas útnak kétes ál köre,

Mi más kebellel léptem föl reád,

Virág reményim reggelében akkor,

Most kínnal rakva, búval gazdagon

Az elhanyatlott szívnap alkonyán!

Hát én mindig éh legyek,

S únhatlan csak szomjuhozzam?

És e gyomrot, és e torkot

Csak bolonddá tartogassam?

Aki hús vagy, rossz galambhús!

Akit egresből csináltak,

Bor! megállj, vagy összeontlak,

Itt e kővel fejbe sujtlak.

Ha! leszállnak - Balga! halkan,

Szőrmentében bánj velök most.

Hóha! Hóha! így, csak így,

Rég igy kellett volna már.

Mi ez? homokká lettél, rosz palack,

Sivány homokká porlol, döggalamb?

S azért van éhem, hogy most port egyem:

Te átkozott, te csámpaláb, megállj;

Inkább galambbá sűlök e helyen,

S egyen meg, aki éhebb, mint magam.

Hah! mely kalandor nép közelg felém,

Tépetten, mint a vert had, s szomorún?

S bút lássak, ismét bú elől futó?

De enyh a bajnak látni társait:

Bevárom őket, ők sem boldogok.

Segíts tovább, te fáradt, gyenge láb,

Segíts, te gyámbot, rossz lábpótolék,

Te mégis hű vagy: köszvény, zsibbadás

Nem rontanak meg, jó, rossz út között

Nem válogatva mégy, amerre kell.

S a pályavéget ér az útazó,

Vénsége zordon, bús, rideg telén,

Még tűzre rak, s utószor felhevűlve,

Végigtekint a tarka életen,

Mint a ruhán, mely hajdan dísze volt,

Most a szegénység ronda bélyege

Az elkopott fény foltjait mutatja. -

Hol vagytok, összehordott kincseim?

Reményem fája dúsan felvirúlt,

S arany virágit szélvész szórta el.

Megitta tenger, amit föld adott,

A víz ajándit föld rabolta meg,

S a sors szegődi kénye, mely emelt,

Most zsámolyává tette hátamat.

Kik ösmerék, mig volt, csak pénzemet,

Nem ösmernek rám most az emberek,

S a büntetésnek súlya rajtam az,

Hogy mégis nálok kell segélyt találnom.

Ki ád a fáradottnak enyhelyet?

Ételt ki ád az éhnek, és italt

A lankadónak, bús és szomj miatt?

Ki ád a bujdosónak rejteket,

Paloták urának hajdan, víg torok

Gazdáját vendégűl ki híja meg,

Hogy a lehullott csontot fölvegye?

Egykor selyemmel bélett sors fiát,

Ki köntösít fel most ruhátalant

Dér és nap ellen, szél és zápor ellen?

Ki a szem ellen, mely megbánt, ha néz,

Botránkozással fordul el, ha látott,

S még inkább, mint dér, zápor s szél, gyötör?

Segíts tovább, te fáradt gyenge láb,

Segíts tovább, te gyámbot: menni kell,

Gazdálni a mulékony életen,

Imez bojtorjántermő zálogon,

Még a halál, a váltó, nincsen itt. El.

De már evvel majd Balga sem cserél.

Az istenadta milyen sápogást tesz.

Egyik lélekzet benne szomjuság,

A másik éhezet, s a rongy miatt

Olyan vitorlás, mint a szélmalom;

Mért nem lesz szélmalommá? - Hát ki az,

Ki hág fel ismét, mely ország fia,

Olyan szemekkel, mint egy üstökös?

Ha úgy lehetne, amint nem, talán

A földet is kirúgná láb alól.

De, Balga, csitt! most bölcsebb száj nyilik.

Égsz még, s nem égsz el, nap, mely verve látsz?

Rengsz, s el nem omlol, föld, e láb alatt,

Mely vérjelekkel nyomta hátadat?

Ha ölnyi térben hírem, és magam

Bőven tanyázunk, mért e hosszas út?

Mért e hegyekkel büszke földdarab

Egy sírhalommá nem lesz, nem nagyobbá,

Mint mennyi kell, hogy lábamat kinyujtsam?

Magam szeretnék lenni, mint valék,

A földön úr, és föld a föld alatt;

Ez a homok faj, mely mohón tenyész,

Ne mondaná, ha rajtam elmegyen:

Imitt királynak gázolom porát.

Le a fejről, te hitvány cifraság,

Te csalfa fényből alkotott ragyogvány,

El a kezekből, fejedelmi bot,

Erőtök nincs, míg volt, én voltam az.

Ez a kebel volt műhely ezrekért,

Magában és magától szüntelen

A hír s dicsőség tettein koholt. -

Fenségben ültem, mint a bérci kő,

Rokon szív nélkül, szörnyen egyedűl.

Az átvirrasztott éjek rémei,

A barna gondok, szélvészháború,

Villám s hideg fény voltak táborom;

Lábamnál nyílt és hervadt a virág;

De úr valék, s betöltve a hiány.

Egy gondolat volt, én gondoltam azt,

Akarat csak egy volt, én akartam azt,

S egyik végtől a másikig hatott.

Itt várak dőltek, bérc múlt, víz kitért,

Amott merészen kelt új épület,

A sivatag csodája, s tornyokat

Határon túl a felhők közt viselt.

Intettem, és egy ország puszta lön,

Akartam, és egy másik támadott.

Ki adja vissza múlt hatalmamat?

Gyermek volt a nép, bábok istenei;

Én fölneveltem őket, báb helyett

Kitettem a hírt, s bátor fajzatok

Erőt nevelve, őrző gondomon

Nagy nemzetekké serdűlt a világ:

Nyakamra nőttek, s mely nagy tő valék,

Most földre húztak önnön ágaim.

Tehettem mindent, s mindent megtevék,

Hatalmamom túl egy volt, s azt kivánták,

A mindeneknek tetszőt! nem tevém;

Mert nem tehettem, és elért bajom.

Titkos haraggal, mélyen s gyászosan,

Mint a setét pók, szőtt az árulás,

A bizalomnak hószín fonalát,

Mely vad kezei közt tüstént megszakadt,

A rossz gyanúnak barna szálival

Fércelte össze csalfán s ördögűl;

S jött a hizelgés hímes köntösében,

Mely a barátság képivel kivűl,

Benn szerte vonszolt arccal a boszút,

S gyilkos haragnak rejté szörnyeit.

Kellett az áldozat, s én lettem az.

Mi van még hátra? merre költözünk?

Lefeküdtem, s rám villant az ég tüze,

Fölvernek onnan, és ön álmaim

Nem hagynak alunni olyan szűk helyen.

Mely kéz mutatja most meg síromat?

Ha már letettem e nehéz fejet,

Ez a lélek, mely roppant termetével

Láng-óriásként égi boltot üt,

Hol lel magának méltó temetőt?

Lázadj fel, tenger, bérc, te hullj alá,

Gördűlj ki, föld, e fáradt láb alól,

Szakadjatok rám, égő csillagok,

Romlásotok harsogása jel legyen,

Hogy egy királyi lélek sírba megy. El.

Ha ez király volt, mérges lehetett,

Huh! mily kegyetlen dolgokat beszél,

Sajnálnom kéne, és csak bámulok,

Mint aki szappant vett a sajt helyett.

Mit látok? oh, ez cifra élet itt.

Hová botorkál szalmaszál uram,

Hová, te donga, görbe lécdarab?

Háromszor menykő! ez van ám csehűl.

Ha söprünyélből vannak emberek,

Ez a királyok. S milyen szintelen!

De tátogat már, halljuk a harist.

Az élhetetlenség

És halhatatlanság

Két nagy dolog, két régi fejtörés.

Az élni nem tudónak baj, hogy él,

A halhatatlannak baj, hogy halni kell,

S melyik nagyobb, azt méltó kérdeni.

Az élhetetlen? nem tud halni is,

S ez, ami őt legárvábbá teszi;

Mert a szegény, földhöz ragadt fiú,

Kit még az ág is húz, a gyáva szív,

Kit a leány is megcsal; a bolond,

Kin a szerencse nyargal föl-alá,

Az érdem, mely magára hagyva teng,

S az életen túl várja díjait;

Éjfél barátja a vak, életunt,

S kinek nejével más hivalkodik,

Ki’ tartományán más uralkodik,

A pénzülő, a kockák vert fia,

A szívbeteg, szerelme martaléka,

S minden reményhez esküdött bohó,

Mindez, ha halni tudna, mily hamar

Látnók az élhetetlenségek vég baját!

Ellenben a halhatatlannak is,

Ha halni még előbb nem köllene,

Mi könnyü dolga volna e világon.

De így sem él, sem hal, csak tébolyog

Lét és nem lét közt, mint a vert kuvasz,

Kit udvarából a juhász kitilt.

S mért élhetetlen? vagy mért halhatatlan,

Mért élhetetlen, aki élni vágy,

S mikor nem az, mért halhatatlan akkor?

Élet- s halálban mért az a lehet,

Az élhet, halhat mért van eltörölve? -

S én nem kivántam, hogy legyek, s vagyok!

Majd nem kivánnék halni, s meghalok!

S akkor, ha láttam hitványságomat,

Tán úgy kivánnám, s meg nem halhatok!

S örökre nem! nem! mindig nem! gyötör.

Ki vagy te, aki bennem háborogsz?

Ész, vagy nem ész? elő! hadd lássalak.

Így! pille voltál, most már lepke vagy?

Megállj! ne menj még, én is elmegyek. -

Nem áll meg, elmegy, elhagy, eltünik -

Sötét van, álmadozzunk, itt az éj. El.

Mit láttam én, mi vándor arcokat!

Megjöttek régi ösmerőseim.

Nem mint a fecske, mely tavaszt jelent,

Mint zajmadár a vészben, jöttek el,

Búmat nagyítók, gyász történetekkel.

Fordúlt szerencse ül a gazdagon,

(Szerencse hátán ült ő egykoron),

S ki a világot rabbá tenni ment,

Most - s mennyi gyötrelemmel! halni megy.

Betette könyvét a tudós, s ki a

Tudás határát érni láttatott,

Most túl azon, kétségek tengerében,

Mint egy veszendő sajka, hányatik,

S kormányon ész helyett a dőreség,

Csillagra nem tekintve, céltalan

Áll a habok közt, melyek elnyelendik,

S a rá ragyogó szörnyeken mosolyg.

El a világnak ál tekintetétől.

Koldús a gazdagság, a hatalom

Leszállt fokáról, hamvadott üszök

A tudománynak napszövetnéke,

S közöttök a nem boldog szerelem,

Mint a magányos gerle, nyögve jár.

El innen a magánynak rejtekébe,

El, ahol ember nem hagyott nyomot.

Derűs homályban, szélmoraj között

Az észmerengés búja ott lakik.

Ott álmadoztat ifju képzelődést

Elmúlt szerelm és meghiúlt remény,

S a szív halála lassu, nem gyötör. El.

Elmenjünk hát, s ne lássunk több csodát?

S pusztába menjünk, s éktelen vadonba?

De menni kell, ott mégis fű terem,

S ezentúl Balga nem kényeskedik,

Szénával él, mint a rivó szamár,

És vizzel, mint az eb. Szegény fejem!

Nem süt nekem már Böske lágy cipót,

És nem vet ágyat nap leszálltakor;

Inséggel, amint kezdtük, hagyjuk el,

S mi a futások vége? döghalál. El.

Vége vándorútainknak,

Állj meg, Ilma, és pihenj.

Hála isten! hogy megjöttünk.

Itt e táj volt, e fenyér,

Hol legelsőbb andalogva

Ültetém a szerelemnek

A gyönyörfa sarjadékát.

Ért aranygyümölcse már,

És a vágy, s e szív elől

Elszedé a sors viharja.

Álljon újlag e helyen,

A kopárnak bámulandó

Dísze, s messze tündököljön.

És ha hű még, és hivem,

Akit nem felejt szerelmem,

Csalfa jóslat ellenére

Itt találjon enyhhelyére:

De ha hűtlen, és a jóslat

Képe nem csal, akkor, ah!

Hervadj, hervadj, drága fa.

Hervadásnak átka rajtad.

Mily kegyetlen szózat ez?

Hát ha férfi hűtelen volt,

Olyan ritkaság-e az,

S egy hitetlen szív miatt

Minden férfit kell gyülölni,

És nem inkább kegybe venni?

Nem jöhet szebb, vagy ha nem szebb,

Nem jöhet jobb? és ha nem jobb,

Nem jöhet más, aki szinte

Férfi, mint a többi volt?

Asszonyom, ha kérnem engedsz,

Változtasd parancsodat,

Kár az ilyen ritka fát,

Egy hirtelen férfiért,

Hervadásra vesztegetni;

Mert, ha így megy mindenütt,

Nem marad fa, nem marad lomb,

S hervadásnak vége nem lesz,

Amig férfi és fa van.

Akkor váljék bár örökre

A természet hervataggá,

S bú és bánat lakja azt,

De ha boldogúl szerelmem,

Akkor itt e puszta domb

Fénylakommal díszesedjék;

E vadon, mely mint ijesztő,

Áll a néma sivatagban,

És a hajdan ékes kertnek

Már benőtte útait,

Akkor mint egy éden álljon,

S benne e kicsinded élet,

Mint egy rózsa, úgy virítson

Csermelyárnak partjain.

Harmat gyöngye hullja meg,

Ifju napfény melegítse,

Égi szellő hűtögesse,

S méhajakkal, mézajakkal

Lopja róla hajnalonként

A szerelem csókjait.

S hervadása érje bár:

Szép volt, s édes illatú.

De jer, Ilma, félre innen,

Várjuk, mit hoz a szerencse.

Lég kicsinded szellemi,

Gyenge Nemtők, szálljatok,

Legyetek fám őrei.

Minden bűnöst, minden ártót

Tőle messze tiltsatok. El.

Így van! a legjobb tanács is,

Mint a bunda nyár hevében,

Félre s zugba vettetik.

Isten hozzád, drága fa,

Férfihűség képe vagy,

Elhervadtál, odavagy! El.

Játszadozunk,

S az óra halad,

Légi lakunk

Van csillag alatt.

S a csillag, ha este mosolygva kijő,

Tündöklik utána az égi mező.

Csillag után

Jár kis seregünk,

Menny kapuján

Át játszva megyünk.

Ki hí le, ki hí le, a földre ki hí?

A menny ragyog, ékes; a föld gyönyörű.

Hop! leszálltam, itt vagyok,

Ej! beh csiklandós fü ez.

Hop! leszálltam, itt vagyok.

Könnyű szellő, lengedezz.

Hop! leszálltam, itt vagyok.

Gyenge harmat, permetezz.

Szűzleányszív dobogása bölcsőm,

Ki kér tőlem boldogságot kölcsön?

Szűzleányszív dobogása ringat,

Ott aluszom, s a kis lány kacsingat.

Kedvesb illat a virágnál,

És az illat én vagyok.

Ah! leszálltam, itt vagyok,

A sohajtás én vagyok.

Szép leánynak ajakán

Minden csókért csók a vám:

Én mosolygó csók vagyok.

Várjatok meg, várjatok meg,

Én az égő szív vagyok.

Gyönyör úrfi én vagyok.

Mit csináljunk, hadnagyok?

Játsszunk, játsszunk!

Micsodát?

Méhcsoportot, rózsafát.

A királyné én leszek.

Én kis gyenge raj leszek.

Mink is, mink is raj leszünk.

Andalogva és dönögve

Ágról ágra röppenünk.

Én virágzó rózsafa -

Álljatok meg, itt egy ág van,

Égi tőből sarjadék.

Hogy virúljon föl porában,

Itt mulassunk, itt enyelgjünk

Tiszta, édes illatában.

Adsz-e rózsát, rózsafa?

Pille vagy, te menj tova.

Ah! nem, én kis raj vagyok,

Szánj meg, oly szomjú vagyok.

Mit ihatnál?

Harmatot.

S mely jutalmát adhatod?

Csókot érte vagy hatot.

Nem kell! nem kell!

Meghalok!

Illatot szíj, azt adok.

Szíttam, ah, s megrészegűltem,

Szárnyaimmal lankadok,

Hullok, hullok, jaj, lehulltam,

Rőt levelke ing alattam.

Ah! beh jó itt, ah! beh lágy,

Jertek, társak, itt fürödjünk.

TöbbenJertek oda, mézet szedjünk.

Rózsaillat, rózsaharmat, rózsaágy,

Ah! beh kedves, ah! beh édes, ah! beh lágy.

sírva.Jaj, nekem, jaj! hagyjatok,

Tüske szúrja lábamat.

Jaj nekem, jaj! bágyadok,

Hangya csípi arcomat.

Légy ijesztget, s szunyog bánt,

Hagyjuk e rossz tartományt.

Hah! mi jő, mely förtelem.

Rátekintni gyötrelem.

Képtelen fej, fejtelen kép,

Mindene rút, maga sem szép.

Lába kéz, és keze láb,

Hagyjuk itt e vad csodát.

Vissza, vissza, vissza;

A föld nem nekünk való,

Durva, zordon és csaló.

Mit csinált itt e kölyökhad?

Azt tudom, hogy rárivaszték,

S játszadozni elfelejt.

S most, aranyfa, jőj velem,

Ifjuságnak drága fája,

Tán lehull a kor homálya,

Almádat ha ízlelem.

Asszonyod már nem keres,

Mert búvában epedezve

Nincs e tájhoz többé kedve;

Megcsalám, és odavesz. -

Áslak, áslak, addig áslak

Körmeimmel, míg kivájlak.

Mit találok, mely szerencse!

Mely öröm, hogy összejöttünk.

Szent a béke már közöttünk.

Merre jártunk?

A hegyen túl.

Én a völgyeken mulattam.

Há te, bátya?

Tengeren túl!

Elszakadt a bocskorom.

Egy boszorkányt hátba vágtam,

Elszakadt az ostorom.

Fergeteg jött, a palástot

összetépte hátamon.

Mit csináljunk, mit miveljünk?

Zúg az éhség ölyve bennünk.

Szép mulatság a zene,

Ím, egy régi cimbalom.

Én egy rozzant hegedűnek

Régi fáját hordozom.

Három a szám! hangotokhoz

Bodzasípomat fuvom.

Csendesen! mit látok ott?

Mely dicső ág a kopáron!

Halljátok tanácsomat,

Készen vár ránk a szerencse,

Csak kezet kell nyujtanunk.

Halljuk, halljuk.

A fa ott

Egy tündérnek égi fája,

S aki azt körmével vájja,

Az Mirígy, a vén gonosz.

Rajta menjünk, megkötözzük,

Hárskötéllel összefűzzük,

Hársfa lyukba cövekeljük;

Míg világ lesz a világ,

Onnan el nem szabadúl,

A tündér ezt látni fogja;

S végtelen jutalmat ád.

Úgy van, úgy van, s úgy legyen,

Itt teremjünk hirtelen. El.

Ág, ki hitvány görbe ág vagy,

Hol pokolban ágaznál el,

Hogy gyöködhöz nem jutok?

Vagy kivánod, ezt a földet

Hogy keresztűl vájjam érted!

Megteszem!

Ha meglehetne!

Most mozogj, ha tudsz, zsivány.

Hah! kiket lát itt szemem,

Átkozottak, összetéplek.

Nem lehet!

Megvakítlak.

Nem lehet.

Bocsássatok,

Vagy hernyóvá változtatlak,

S pille lesz belőletek.

Hah, hogy úgy van! nem lehet.

Kérni kell tán, és igérni,

És igértet meg nem adni. -

Oldjatok meg, gyermekim.

Mondd fiadnak a vizekben,

Aki békát fojtogat.

Maszlagot nyelétek-e,

Hogy reám dühűltetek?

Tán nem ösmerünk, zsivány?

Jersze, száradj meg a fán.

Mely bohóság tőletek?

E fa, látjátok, magában

Áll előttünk, elhagyatva;

Mert szerelmes ültetőjét

Megcsalám, és nem jön érte,

Átokkal néz e vidékre.

S mind e kincs nekünk marad.

Én tevém; de osztozunk,

Oldjatok meg, oldjatok meg,

És felezve osztozunk.

Új csalással súlyosodtál,

Hogy lepottyanj, mint a vackor,

S végezd undok létedet.

Jer, kövess, nincs irgalom:

Hársfa lyukban fogsz hüselni,

Zárva, fogva mindörökre,

S élni, míg rosz lelked élhet;

Jer, ne szólj, mert mindhiába!

Egyszer szólj csak éltedben,

Ezredévi rejtekedben,

Akkor is azt: jaj nekem!

Éj legyen napfényetek,

Méreg minden étketek;

Mérges harmat hintse meg,

És utálat főzze meg.

Hadd beszéljen, míg beszélhet.

Hársfa lyukban majd regélhet.

Nyomorogjon lelketek,

Béna koldus testetek,

Mint a rosz szekér legyen;

Fájjon ülve, fájjon állva,

Csikorogjon ébren, alva,

És ijesszen álmotokból.

Legvidámabb múlatástok

Fogcsikorgatás legyen.

Jól van, jól, öreg; de menjünk;

Vagy szorítsak torkodon?

Jaj nekem!

Hah, csakhogy jajgatsz!

Jőj sietve, és ne nyögj. El.

Mit kell végre hallanom!

E gonosznak áldozatja

Voltanak hát üdveim?

Most gyanítom csalait,

S borzadozva nézek vissza,

Mint ki örvényt lát nyomában,

Melyen átkelt, szembehúnyva.

Csongor, ah! gyanúm megölt

Egy lakót, a bizodalmat

E kebelben, mely hived;

Most az újra éledez,

S éledése több öröm,

Mint birása volt előbb.

S Éj, ki nem nagy bűnömért

Fényházamból számkivettél,

S kis gyönyört és kéjt igértél,

Add meg őket, s nem sohajtok

Fogyhatatlan évekért.

Keljetek fel, barna szolgák.

Mindent láttam, és tudok.

Keljetek fel, már ezentúl

Udvaromnak népei,

Gazdagon jutalmaimmal,

Bőven, fényben fogtok élni.

Hála érte, hála s áldás!

Mit parancsolsz, hogy tegyünk?

Mit kivánsz, hogy ne tegyünk?

E vidéken rejtekezve

Vizsga lesben álljatok,

És ha kit látandatok

A fatőben megpihenni,

Tartsátok meg itt kötözve,

S jőjetek hírt mondani. El.

Teljesítve lesz parancsod. Ilmához.

S lányasszonyka meg sem állna?

Vagy nem ösmer, úgyebár?

Hát ki ösmer téged, undok?

Aki egykor fenn a kertben

Balga néven nevezett,

S csókjával megenyvezett.

Hát te volnál? meglehet.

Ösmerem lépésedet.

És ha kérdenem szabad,

Mily neműnek ösmered?

Sánta voltál, most bicegsz.

Kedves! - oh, hadd illetem meg

Szép ruhája fodrait.

Majd letépem, fúlj meg rajtok. El.

Vajjon! lássa bár az ember,

A hernyóból pille lett.

Ráröpült a csipkefára,

S pillangóra elveszett.

Mit csevegtek? kémekedve

Jertek, álljunk leshelyünkre:

A jutalmak napja vár. El.

Meddig égsz még e kebelben,

Mint szorúlt tűz a hegyekben,

Oh, beteg szív régi búja?

Legrettentőbb háborúd

E kebelt még meddig dúlja?

A kivánság elhagyott,

Mely, mint rózsaajku méh,

Űlt gyönyörnek kútfejénél;

Mely keservim éjjelébe

Szebb jövőnek küldte fényét,

A reménység elhagyott;

Csak te vagy hű, csak te vagy társ,

Szűnhetetlen gyötrelem;

Tél a szívnek, tél az észnek,

Kétségb’ejtő szerelem,

Csak te nem hagysz, s mint sötét por,

Mint felhő a vész elől,

Hasztalan fut szűm előled.

Aki lelked van! megállj.

Meg ne moccanj.

Hol vagyok?

Mely szilaj hang zúg fülembe?

Oh, ebek, hát véretekkel

Fessem a mezőt? el innen,

Vagy vasat nyel, aki bánt.

Ember, add meg magadat.

Éhen vesztél volna úgyis,

Most majd fellógasztalak.

Felmagasztalunk, ne búsúlj.

Ej! tudom, hogy majd lejőnél,

Ha szemedbe pillant a dél.

Nem, nem! jobb ott a magasban,

Szellő hűti talpait.

Varju száll a homlokára.

Kár! kár! kár! szemét kivájja.

Jó éjszakát.

Jó éjszakát.

Nemsokára látjuk egymást.

Csongor! erre kell-e jutnod,

Hogy szerencséd alkonyán,

Pór kezek kötözzenek meg,

És gunyolják sorsodat?

Hát vitézlő karjaidnak

Hol maradt el pártfogása?

Félni nem tudó szivednek

Győzhetetlen bátorsága,

Hol maradt az áruló el,

Pór kezektől hogy ne vessz el?

Haj, nem ők! a fájdalom,

A kegyetlen ölyv, s a bánat

Győztek engem, s kötve tartják

Rég kifáradt lelkemet.

Hogy romoljak el, mi szükség

Ellenimnek összegyűlni?

Ellensége én magamnak

Többet ártok, mint ölőim,

Többet, mint a várt halál.

Hah! mi ez? mely hangzatok,

Mely varázsos zengemény?

Mért kelnek ki sírjaikból

A kivánat és remény?

Mért boronganak szememben

Boldog álom képei,

S mintha lelkem újra élne,

A szerelmnek és örömnek

Várja vendég népeit.

Engedek már, engedek,

A megrendűlt idegeknek

Nyúgalom kell s enyhület.

Fájdalom! jó éjszakát,

Csongor búcsút mond örökre,

S kedvesének szép szeméről

És gyönyörről álmodik.

Nézd, kegyelmes asszonyom,

Híveid mit cselekedtünk,

Egy zsiványt itt megkötöttünk.

Ő az, ő az - oh, örök sors,

Mely örömdíjt nevelél föl

Annyi búnak kínain! A manókhoz.

Oldjátok meg őt vigyázva,

S őrhelyére mindenik

Álljon el, mig híva nem lesz.

Oh, kit e szív dobbanása

Megjövendőlt vágyaimnak,

Csongor, itt vagy, karjaimtól

Többé el nem távozandó.

Megkötöttek, Csongor; ah, nem

Ily kötélre vagy te méltó.

Lelkeinket oldhatatlan

És szelídebb lánc köti.

Mégis e virágfüzért,

A vadonnak koszorúját,

Vedd s viseld, mig visszatérek,

És nyugodjál; még nem illik

Megzavarnom álmodat.

Több gyönyörrel várom én azt

Földerítni; még nyugodjál,

S álmodd boldogságomat.

Hát hitetlen álnok asszony,

Igy kell futnod a világon,

Mintha férjed már nem élne?

Hányszor éhezém miattad,

Hány ezerszer szomjuhoztam,

Korhely, hitszegő teremtmény!

És te - ördög tudja jobban -

Addig merre sátoroztál,

Hol nevettél, hol mulattál?

Özvegyasszony képeiben

Így kell csalnod a világot?

Állj meg, s valld ki bűnödet,

Vagy tudom, hogy addig ütlek,

Mig gombóccá változol.

Mely időtlen szóvitály ez?

Ah! segíts meg; a kegyetlen

Balga megjött, és veréssel,

S szidalommal üdvözöl.

Vakmerő! bocsásd el őt.

Ím, kegyelmes asszonyom -

És te, Ilma, mit határzál?

Válassz közte és közöttem,

Mondd el: mégy-e, vagy maradsz?

Jobb szeretném mind a kettőt:

Menni is, maradni is.

Úgy legyen hát. Most vonúlj el,

Légy hatalmas férjeden,

S büntetésűl addig hízlald,

Míg mozogni s enni tud.

Ah! kegyelmes asszonyom,

Csókolom kis lábaidnak

Legparányibb ujjait.

Sok szerencsét! - Ilma, tedd, hogy

Boldogságom ünnepén

Senki itt ne háborítson. El.

Jer, te gyilkos.

Oh, te méz!

Most az egyszer megbocsátok,

S elfelejtem a pofont.

Oh, te drága oldalcsont.

Hah! mi bájra ébredék?

Mely szokatlan fény ömöl rám?

A lakatlan bús vadonból

E virágzó tömkeleg!

Mily szerencsés változás ez?

Mit jelent e rózsalánc,

Mely lehabzik vállaimról?

S e gyönyörfa, mely az emlék

Tűkörével a mosolygó

Múltba visszaboldogít?

Mit jelent a fénylak ott,

Bámulandó koronája

A kopárnak? mindezek,

Mely hatalmas kéz csodái?

És valók-e? vagy talán

A hiú lég tűneményi,

S csúfolódnak álmaimmal?

Mit szemlélek? mely sereg

Jő a fénylakból elém?

És ki az, ki oly dicsőn

Jár elől a szép seregben?

Mely hatalmas csillagoknak

Fénye jő itt eltakarva?

Mért remegnek ízeim,

S mint a megrezzent ideg,

Mért ad e szív kétesen

Fájdalomnak és örömnek

Egybetévedt hangjait?

Elborúlok e helyen,

Tisztelettel elborulva

Lásson ösmert és nem ösmert,

S már imádott asszonyom.

Útas, aki e magánynak

Sérthetetlen szent határit

Általhágni nem remegtél,

Vakmerő te, szólj, ki vagy,

Melyik tartomány lakója,

Mily szüléknek gyermeke?

Haj! ne kérdezd honnomat!

Mely csapongva jár az égben,

A madárnak fészke van,

Mely ijedve fut vadásztól,

A kis őznek völgy ölében

Nyúgodalmas berke van;

Mely panasszal csörgedez

A kietlen messzeségben,

A pataknak medre van;

Még a hold is, a mosolygó

Fájdalommal messze bolygó,

Végre békes hont talál,

Bérc mögé nyugonni száll.

Elhagyottabb én ezeknél,

Ah, én hontalan vagyok,

S a szülék, e lét adói,

Mennyi kínnak, gyötrelemnek,

Szívemésztő üldözetnek

Szültek átkos gyermeket!

Vajha, sorsnak üldözötte,

Elkerülted volna e tájt,

S most ne érne itt veszély.

Én, szánód bár és barátod

Annyi búdnak hallatára,

Mégsem irgalmazhatok:

Büntetésed szabva van már

Visszavonhatatlanúl.

Mondd ki bátran, és ne késsél

Megnyugtatni lelkemet.

Mondj halált rám, s ajkaidról

Azt öröm lesz elfogadnom.

A halál nem bűntetése

Annak, aki halni vágy.

Várj egyébre, s óva válassz,

Mert választanod szabad:

„Vagy bolyongnod a vadonban

Kell siralmas végedig,

Mig csak búnak és nyomornak

Rajtad kedve telhetik.

Önmagadnak üldözője

Kór eszednek álmival,

Futni fogsz és célt nem érni,

Mig reményed odahal;

S akkor fájó zsibbadásban

Únalomtól betegen

Hamvadozni fogsz sötétűl,

Mint csillag, mely lemegyen.

A ridegség s elhagyottság

Lesznek néma társaid,

A szív többé nem vigasztal,

És az ész megszomorít -”

Szűnj meg, szűnj meg, és ne mondd el

Régi szenvedésimet.

A ridegség s elhagyottság

Voltak útitársaim,

Vagy ha ők nem, üldözőim

Válhatatlan kínaim.

Már e bűntetést kiállám,

E tovább eltűrhetetlent:

Mondj más sorsot, mondj halált rám

S esküszöm, nem mondok ellent.

Ám, ha ez nem volna tetsző,

S büntetésnek sanyarú,

Halld meg, egy más sorsod is vár,

Nem kevésbbé szomorú:

A virágos csendligetben

A szerelem hív ölében,

Mint a halmok csermelyének,

Gyöngyvirággal koszorúzva,

Víg dalokkal hangadozva,

Kell lefolyni életednek.

Hű kebelnek dobogása

Lesz bölcsője álmaidnak,

Hév ajaknak csókadása

Megfejtője vágyaidnak.

A gyönyörrel fogsz fekünni,

A gyönyörrel ébredezni,

S elmúlt napjaid keserve,

Boldogságba eltemetve,

Mint regében ó csoda

Vissza fog mosolygani,

S több örömnek lesz oka.

Nézz körűl, s ha tartja kedved,

E gyönyörfa és ama lak

Bús viránynak mezején

Mind reád vár, mint sajátod,

S boldog alkotójok - én.

Tünde! - ah, vagy még ne higyjem

A csalóka tűneményt,

E szavaknak, e szemeknek?

Jaj, ha mégis álmodom!

Nem, nem, e szem, és az arc,

E kar és a rózsaujjak,

E sugárból alkotott test,

És e minden oly dicsően

Egy tökélybe összetéve,

Nem lehet más, nem lehet több;

Egy van ily kép mindörökké,

S csalhatatlanúl való.

Tünde, Tünde, ah, te vagy!

S annyi szenvedés után

Nyugszom égi kebleden!

Sirok égi kebleden!

S szívom istenajkaidnak

halhatatlan csókjait.

Csongor, ah, elfárad a szó,

És az ész elégtelen

Elgondolni, elbeszélni,

Amit e megáradott szív

Boldogsága tengerében

Érez és tud, sejt s ohajt.

Jer, nyugodjál e karok közt,

S hagyj nyugonnom karjaid közt.

Háborítatlanúl

Így fogunk mi csendben élni,

S a bajoktól messze lenni,

Hagyd virágzó ajkaidnak

Rám omolni csókjait,

És fogadd el ajkaimnak

Szívből áradt válaszit.

Megzavarhatatlanúl

Így fogunk mi kéjben élni,

S a világgal nem cserélni.

Éjfél van, az éj rideg és szomorú,

Gyászosra hanyatlik az égi ború:

Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,

Ébren maga van csak az egy szerelem.