CSÖRSZ ÁRKA.

Borsod s Heves határán,

Jó vándor, aki jársz,

A sík vidéken egy vén

Ároknyomot találsz!

Ez, mint órjás ekétől

Szántott barázda-ut,

Tiszától a Dunának

Nehány mérföldre fut.

Magas partját mi végett,

Mikor s ki hányta fel?

Az eltünt századoknak

Homályiban vesz el;

S ugy áll a zöld mezőben,

Mint nagy királyi sír,

Melynek porlott uráról

Rég megnémult a hír.

De annyi szent igaz, hogy

Sokszázados korú;

- S jó hogy nem szól, beszéde

Mert volna szomorú! -

Sok év duló hatalma

Megküzködött vele;

De földdel még maig sincs

Betöltve kebele.

S ki tudja, még körűle

Hány embernyom kihal!

Mig ví idő s enyészet

Rontó hatalmival.

De - mint a népnek ajkán

Maig forog neve, -

Csörszárkáról, halljuk meg,

Mit mond az agg rege.

Régen, felette régen,

Sok tenger év előtt,

Elöbb, mint a magyar nép

E szép hazába jött:

A kósza longobárdok

Királya Rád vala,

Pannónián ki úr lőn,

Karjának általa.

A nagy Dunának árja

Fedezte birtokát,

Melynek kövér, meződús

Partján ütött tanyát.

Rád úr kemény vitéz volt,

Termetre óriás,

Esetlen durva bárdját

Három e birta más.

Vad arca, rőt szakállal

Szemig benőve volt;

Többet mondott szemével,

Mint ajkival, ha szólt.

Harc volt egész világa,

S alig hogy megpihent,

Mint a darázs kizúdult

S ismét csatákba ment.

S akit balsorsa ottan

Keze ügyébe vitt:

El nem beszélte otthon

A harc történetit.

Történt egykor, hogy Rád úr

Kemény csatába szállt:

Frigyesnek hítta Csörszöt,

A szép avar királyt;

És ott, hol a Tiszának

Zuhognak habjai,

Vad tűzzel űltenek fel

Csörsz, és avarjai.

És amint összeforrott

A két király hada:

Elsöpré, mint az árvíz,

Ki rája támada.

Az ütközet kemény volt,

De gyorsan vége lőn,

Mert elfutott az ellen,

S elhullt a harcmezőn.

Megadván ellenének

Rád a halálcsapást:

Ivott Csörsszel Hadurnak

Kegyetlen áldomást.

Aztán a harci zsákmány

Osztályra vetették,

Jutott a hadfiaknak,

Bőségiből elég.

De Csörsznek semmi kedve

Osztozni nem vala,

Mert szíve gondolatja

Továbbra szárnyala;

Mert szíve gondolatján

Rád úr leánya élt,

Szép Délibáb, jutalmúl

Frigyes csatáiért.

A puszták vadrózsáján

Merengtek álmai,

Csatás szivét megejték

A lányka bájai;

S megesküvék: alatta

Bár romba dől a föld,

S az ég fejére omlik...

De birni fogja őt!

Rád, tüzhelyére vívén

Harcot leső hadát,

Feléje Csörsz imígyen

Hallatta szózatát:

,Rád, jó szomszéd, frigyes társ,

Ur szép Pannónián!

Megharcolá csatáját

Csörsz érted a csatán;

Kit a halas Tiszának

Uralnak martjai,

És érte élnek, halnak

Kemény avarjai.

Kinek hatalma nagy, - de

Meglásd! - nagyobbra nő...

Harcdíj fejébe’ kéri

Szép Délibábot ő!’

S kis szíve Délibábnak

Gyorsan dobog vala,

Oly kínos-édesen fáj

A szónak általa;

S a fájó édes érzet,

Titkos szerelme volt,

Mely olthatatlan lánggal

Szép Csörsz felé hajolt.

De Rádnak, Csörsz beszédén,

Szörnyen főtt a feje;

Még most nem volt tanácsos,

Hogy vétsen ellene;

És bár eszébe’ sem volt

Od’adni a leányt;

- Mert készült birtokából

Kitolni Csörsz királyt, -

Gondolkodott... vad arca

Villámokat lövelt,

Mig fortélyos fejével

Végűl imígy felelt:

»Nem bánom Csörsz, leányom

Legyen menyasszonyod!

De birni őt - Hadúrra

Mondom! - csak ugy fogod;

Ha, - jól figyelj! - Tiszádnak

Vizmosta partira,

Melyen jövél, az úton

Vizen viszed haza!

Hatalmat emlegettél,

Láttasd meg jó vitéz!

És Rád, édes leányát

Karodba tenni kész!«

Megértvén Csörsz, imígyen

A nagy határzatot,

Népével tüzhelyére

Sietve távozott.

Hószínü harci mén fútt

Szép Csörsz király alatt,

S ott termett a Tiszánál

Miként a gondolat.

Arcára, gyors utában,

Lágy szellet-ár omolt,

S a szellő Délibábnak

Meleg fohásza volt.

Partszaggató Tiszánál,

A zöld füzes felett,

Száz meg száz kéz töré fel

A megfeküdt gyepet;

Csörsz népe talpon állott,

Talpon egész hada,

S nagy és kicsiny, ifjú s vén,

Munkában izzada.

Tekintsd a hangyabolyt meg,

Ha felbolygatva lőn;

Ugy hemzsegett az ember

A népesült mezőn.

Égett a munka, éjjel,

Nappal, későn, korán,

Hogy mély árok hasadt a

Dolgos sereg nyomán;

S Tiszától a Dunának

Vett a mezőn futást,

Naponkint mind tovább nyult,

S haladt szemlátomást.

Csörsz mindenütt jelen volt;

Ha dőlt, ha lankadott:

Népének, biztatása

Megint erőt adott.

Szép Délibáb sohajtva

Nézett kelet felé,

Kétség, remény s szerelme

Fogyasztá, élteté!

Egykor, hogy fenn virasztott,

S vérzé a bú nyila,

Álmot küldött a hajnal

Nedűs pilláira.

S előtte álmain szép,

Tündér világ terűlt,

Amelyben száz varázs kép

Támadt, meg elmerűlt.

Hű Csörsz király, s az árok

Tünék fel álmain,

S szerelmes vőlegénye

Őt vitte habjain;

Felébredett... s boldog volt

Az édes álmakon,

És várván várta hívét,

A gyors hullámokon,

De hasztalan remélt, várt,

S epedt a hű leány,

Mert Csörsz királyt lováról

Egy vészes éjszakán,

- Sürgetve nyargalózván

Az árok mentiben -

Az ég tüzes-villáma

Üté le hirtelen.

Ki vérengző csatákban

Párjára nem talált:

Erős isten nyilától

Látá meg a halált.

És a meglankadott nép,

Legott pihenni tért,

Megátkozván az árkot

Sok fáradalmiért.

S szerelmes Délibáb... ah

Mély volt szívbánata...!

Elhalt, miként az alkony

Csendes fuvallata.

Az ároknak tövénél, Ároktő most is áll

Borsodban, a Tiszának

Füzlepte partinál.

S a hely, hol véget ére,

Néptől megszállva lőn,

Épülvén Árokszállás

Az áldott sík mezőn.

Sok év letűnt, mióta

Az árok megszakadt.

De a regének ajkán

Csörszárka felmaradt.

Nézzétek Délibábot...!

Verőfényes napon,

Meg-megjelen remegve

A sík határokon.

Az alföldnek vidékin

Tünő szárnyon lebeg,

Csörsz nyughelyét keresve,

És nem találva meg.

S kesergvén most is, akit

Hajdan könyezve várt:

Elönti könyözönnel

Körűl a láthatárt.

És ujra látja álmát,

Melyet rég álmodott,

Mert megtelik vizárnnyal

Csörsz árka is legott.