CSUDAFA.

‘Haragszom rád, hűtlen teremtés!

Bizalmatlanságod megöl...

Szeretlek én, - s hószin virágom

Kelyhét csak érted nyitja föl!

S te titkolódzol...! az nekem fáj!

Ah édes méhem, mondsza már:

Miért, hogy néped a virágok

Nedvét, porát megszedni jár?’

Ekkép esengett kedvesének

Az ujságvágyó csudafa

S megbájolá a gyönge méhet

Szépsége és jóillata;

Mert e virág, szine s szagára

Hajdan a kert csudája volt,

Irigylették a rózsa, liljom...,

- És a szerelmes méhe szólt:

»Legyen, megmondom! a virágból

Mézet készít a méhsereg;

Mely édes, édes... mely a harmat-

Cseppnél százszor édesebb;

De tavasz véled! múlik a perc, -«

Szólt s eltünék a levegőn, -

Mig a virág kiváncsisága

Most még inkább izgatva lőn.

És jött a jó méhecske másnap;

De a virág bágyaszkodott;

Tölcsére béborult, sohajtván:

‘Ah én igen beteg vagyok!

Te, csak te gyógyíthatsz meg engem!

Orvosságom megálmodám:

Hozz nékem édes, édes mézet...

Máskép meg is halok talán!’

»A jó tavasz, kedves virágom,

Gyógyitsa meg fájdalmidat!

De mézet hoznom a köpűből,

Ah, nem lehet... nem... nem szabad!

Nálunk nincs törvény; a királynő

Munkában csak fő más felett;

S ki a közkincstárt meglopá, oly

Átkos raj még nem született.«

‘Hagyj hát meghalnom, hűtelen méh...!’

Nyögött a tettető virág;

S másnap jobban alákonyúla,

Aztán ugy elhagyá magát,

Hogy a méh e kínos zavarban

Magáról megfeledkezett,

S tölcsérét a ravasz virágnak

Szinmézzel rakta, tömte meg.

Örült a méh, bár vétke nagy volt,

Hogy a virág jobban leve;

Melynek jóillatban förödve

Emelkedék ismét feje.

A nyájas égnek langy sugára,

A hajnalnak harmatja van;

Ezernyi bája a tavasznak...

- Élt a virág nagy boldogan.

S mig hozzá a szorgalmatos méh

Csak este-reggel mehete:

Egész napestig ott csapongott

A szívesen látott lepe.

Mint a szép hölgy hű lenni nem tud:

Ilyen a bájos csudafa;

Kelyhén a rablott mézet issza

Kacér pillangó ajaka.

Ah, hol vevéd e drága nedvet?

A lepke kéjjel felkiált;

‘Aranyszájú, szép csapodárom!

Felelt szavára a virág,

Ösméred a méhet? szegényke!

Ő hordja a mézet nekem...

Mindenkép kedvemet keresvén;

Pedig én nem szívelhetem!’

És tovaszállt a lepke. Másnap

Járván ujabb kaland után:

Egy méhet megrakodva látott

Pihenni a rét lapuján;

No csak dolgozzál, jó bogárka!

Kiálta gúnyosan neki,

Oly édes a méz! oh a mézet

A pillangó is szereti!

És a királynőnek bemondván,

Mit útjában hallott, a méh,

Kéré: hogy őt őrködni hagyná...

S a királynő megengedé.

Azon reggel megint betegnek

Tettetvén a virág magát:

Mézet vitt a szegény szerelmes...

De most az őr útjába állt:

Hah, itt van a tolvaj! kiálta...

S fellázad rá a méhsereg, -

Halál az áruló fejére!

Mond ily kemény itéletet,

Mely rögtön végrehajtva is lőn,

S ki vesztének oka vala:

A végkinokkal küzködő méh

Megátkozá és meghala.

És a nehéz átok, mikép az

Erős méreg rögtön hatott:

A rét kalandor pillangója

Ördöglepévé változott.

Magán ocsmány halálfejet hord,

Fél a fénytől, rom közt lakik, -

És régi csillogó alakját

Nem nyerte vissza e napig;

De csacska nyelvét elharapván,

Hogy többé ne beszélene;

Nem szíhat illatos nedűt, a

Virágok kelyhéből vele.

Hanem midőn leszáll az este:

Elhagyja bús rejtek-lakát,

S a méhkasok körűl, az éjet

Éhes vággyal virasztja át.

S ki régi díszét elveszíté,

És undorító lőn szaga:

A kertekből, mint éktelen gyom,

Kitiltva lőn a csudafa.

Kinjában hoz tüskés gyümölcsöt...

Árokban, útfelen tenyész;

S mi tölcsérében ott maradt még:

Méreggé vált a régi méz.