Csúnya, piszkos reggelen

Az udvaron, az udvaron

én édes istenem,

hogy száll a köd, az unalom.

Csak most maradj velem,

mert elreked alélt dalom,

e csúnya reggelen.

Meghalni szépen, szenvedőn.

Meghalni bölcs dolog.

Álmodni messze temetőn,

hol senki sem zokog.

Gyászolni messze szeretőm,

a gyászban ragyogót.

Ha most lemennék. Most. Talán.

A kerti fák alatt.

Az idegenek udvarán,

diszkréten, hallgatag.

A házmester bámulna rám,

én nézném a falat.

Az ablakába mécsvilág.

Tán nem is jönne ki.

Szívná a reggeli pipát.

Magam vágnék neki.

Ó pesti udvar, pesti fák.

És egyet inteni.

Vagy itt az ágyban. Csendesen.

A szoba még setét.

És szomorú és színtelen.

Bejönne a cseléd.

És le se hunyni a szemem.

A gyertya égne még.

Most jőjjetek, arkangyalok,

a lelkem úgy riad.

S te istenem, fogd fáradott,

hulló karjaimat.

Nézd, örvényeknél andalog

szegény-szegény fiad.